Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-09-17 / 38. szám
38 sázm. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 299. oldal. genciánk elvesztése szükségszerű következménye egyházi életünk elsekélyesedésének. Igazában nem az történt mi velünk, hogy elveszítettük intelligenciánkat, hanem az, hogy egyházi életünkből valahogy kiesett a vonzó erő, kiapadtak a tápláló, éltető források, valahogy megmételyeződött benne a levegő. Nem mutattuk az egyházat eléggé méltónak az érdeklődésre, eléggé erősnek a fejlődésre és megmaradásra, eléggé modernnek a modern lelki élet szükségleteinek kielégítésére. Ha így áll a dolog, miért, hogy csak az intelligenciát veszítettük el? Miért épen ezen a ponton érték egyházunkat a legszembeötlőbb csalódások, csapások, a legkézzelfoghatóbb veszedelmek ? Én úgy látom, hogy nemcsak intelligenciánkat veszítettük el. Úgy látom, hogy népünk legalább is annyira elhidegült az egyházzal szemben, mint intelligenciánk. Csakhogy mig az intelligenciánál hamar észrevesszük az elhidegülést, mert ennek tagjait többre becsüljük, velük gyakrabban érintkezünk, addig népünket alig méltatjuk figyelemre, nem tekintünk háborgó lelkének mélyére, hanem jó kálvinistának tartva, vagy egyáltalán semminek sem tartva másnak, csak adófizető polgárnak, vagy prédikációt hallgató tömegnek, teljesen elhanyagoljuk. Zúgolódunk az üres templomok miatt, de azért mégis csak az fáj legjobban, hogy az a jegyző, vagy orvos, vagy földbirtokos nem kiváncsi a mi szónoklatunkra. Az üres templomot nem vesszük észre, de hogy az a pár hely üres, az már vérig sérti büszkeségünket. Az intelligenciát elveszítettük a kialakult viszonyok szükségszerű kényszere folytán, a népet eldobjuk magunktól azzal a lelkülettel, mely az intelligencia eltolódására alkalmat adó helyzetet teremtette meg évtizedeken keresztül. Amaz levált rólunk, mert nem jól érezte magát közöttünk, mert nem vettük körül olyan levegővel, melynek fuvallata az élet átértékelésére, a hit karjainak megragadására kényszerít; emettől mi válunk el, mert nem akarjuk felismerni, hogy ott lappang a mi őserőnk, ott van az ősi hitnek felszabadításra váró hatalmas telepe, ott van az egyházi élet megújhodásának minden lehetősége. A helyzet ez. Az értelmi osztály tagjait nem hívogattuk, nem is jöttek; ha jöttek, csak oda jöttek, ahova hívogattuk s azután ... mi mentünk oda, ahova ők hívogattak, ők csábítottak. Elidegenedtek tőlünk a mi gerinctelenségünk miatt s mi úgy akartuk visszanyerni őket, hogy meghódíttattuk magunkat általuk az ő világnézeteik számára. Közben eltávolodtunk a néptől, mely tanácstalanul nézett felfelé s azután fejét csóválva ment a maga útján, vagy azoknak az útján, akik elég ügyesek voltak kihasználni a kedvező alkalmat az őrizetlenül hagyott nyáj megrablására. Mi szeretjük nagyon optimisztikusan Ítélni meg népünk vallásosságát. Nagyon alantas igényeink vannak ebben a tekintetben. Nem kérdezem, kérdezze meg mindenki önmagától, hol veszi a mértéket a nép vallásosságának megmérésére. Annak a lelkésznek, akinek a minimális keresztyénségen is alul levő igényei vannak önmagával és népével szemben, hiába beszélünk arról, hogy a népet vissza kell hódítani. De aki maga előtt látja az eszményt, akinek életében tényező az Ur Jézus Krisztus, aki érzi, tapasztalja, hogy a megváltó erő nélkül nem állhat fenn gyülekezet, annak a népről alkotott felfogása oda redukálódik, hogy az csak potenciáliter vallásos, de nem aktuáliter, csak a csira, a képesség, a lehetőség van meg benne, de az is elhomályosulva, elgyengülve, haldoklóban a nagy szárazság miatt. Ezt a csirát öntözni kellene. Ezt a lehetőséget ki kellene használni, mert egyszer majd — és nem sokára — igazán későn lesz minden erőlködés. Amikor fiaink mennek a zászlóval, Köszöntsétek őket dörgő ágyuszóval. Hirdessétek bátran, hallja meg az ellen, Hozzátok hasonló az ősmagyar jellem. Bele kiáltsátok csaták viharába : Ez a délceg, hős nép soha nem volt gyáva. Elnémult harangok! Régi szép napokba’ Méláztam rajtatok sirva, andalogva; Könnyezzen a szemem és a szívem fájjon, De búcsúzom mégis: az Isten megáldjon. Hirdessétek bátran népünk dicsőségét, Küzdjétek ki nekünk azt az áldott békét S majd jöjjetek vissza élőt hívogatni, Jó Istent dicsérni, holtat elsiratni. Kersék János. Valláspótlékok. (Folytatás.) Új dolog — bizonyára a keresztyénségnek tett engedmény — Istennek a fejlődésben szerepjuttatás. Ebben azonban nyilvánvaló ellenmondás rejlik, hiszen ha Isten egy a világgal, akkor hogyan harcolhat saját maga ellen, azaz a bennünk levő vágyak ellen! Az ember vagy önálló személyiség, vagy csak az Universum tartozéka. Ha önálló egyén, Istenné nem fejlődhetik, mert akkor a fejlődés végén temérdek sok Isten lenne, holott alapelvileg az Isten egy; ha meg csupán alkotórésze az ember az universumnak, akkor nem küzdhet ellene, hanem csak az lehet jólétének egyedüli útja, ha beleveti magát az egyetemes fejlődés sodrába és úszik az árral. Tehát ha az ember csakugyan öntudatos személy, akkor sok Istenjetölt van, ha pedig az ember csupán egy tárgy, egy dolog, nincs értelme s nincs célja a küzdelmének. Tény azonban, hogy van valami vonzóelem a
