Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-09-17 / 38. szám
298. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. jelenti neki. Kell-e keresnünk, kérdeznünk e részleteket ma? Minden nap újabb, és újabb alkalmakat nyújt e szolgálatra! Az Ő egyháza szolgájává hivattál el ? Legeltesd az ő báránykáit! Nevelgesd a jövő egyházát! Teljes erődből hirdesd az Igét a gyülekezetnek s minden erődet szedd össze, hogy a Mester, a ma is élő Úr, közel férhessen az emberek leikeihez és megvalósíthassa a názáreti zsinagógában csaknem kétezer évvel ezelőtt elhangzott, Programm gyanánt szolgáló szavait! A Mesternek a szolgálat volt az életprogrammja. Egy nagy gyak. bibliamagyarázó mondja: (a felirt versre vonatkozólag),, „e versben benne van Jézus fotográfiája“. Ő a tökéletes ember. Akarsz-e hasonló lenni hozzá? Élj úgy, mint Ő — éld az önfeledt szolgálat életét. A régiek azt gondolták, hogy azáltal lesznek hasonlók hozzá, ha pusztában, vadonban, vagy magas oszlopokon, egyedüllétben töltik napjaikat, ma már nem eshetünk bele e tévedésbe. Emberkerülés helyett szolgálatuk által érhetjük el az Ő hozzá való hasonlóságot és valósíthatjuk meg magunkban a tökéletes ember vonásait. A szolgálat élése az emelkedés titka: „aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok“ — mondja Jézus. Ugyanaz a bibliamagyarázó mondja: „Az emberi élet valódi magaslatai, az önfeledt szolgálat magasságai“. Az élet szolgálat. Nem élhetünk megelégedett életet máskép, mint a szolgálat által — s másfelöl saját magunkat se valósíthatjuk meg más utón, mint a Jézus által választott önfeledt szolgálat útján. Az Ő egyháza ma is vágyik ilyen önfeledt szolgákra! Megérezzük-e az idők hivó, parancsoló sugallatát?! Spectator. Népünk visszahódítása. Egyházi életünk keserű tapasztalatokból leszűrt jelszava : intelligenciánk visszahódítása. Nem jelszava, csak sóhajtása, legtöbbször öntudatlan, tehetetlen sóhajtása. Ahhoz még nagyon kevés látásunk, nagyon alant vergődő hitünk van, hogy egy ilyen jelszót öntudatosan, következetesen, a győzelem biztos reményében állíthatnánk magunk elé. Ahhoz még nagyon kezdők vagyunk az egyházteremtés terén, hogy egy ilyen jelszó megvalósításának gyakorlati eszközei rendelkezésünkre állanának. Ahhoz még nincsenek tanáraink, hogy jövendő intelligenciánk Istennek neveltessék. Ahhoz még nincsenek lelkészeink, hogy egyéni értékük vonzó erejével magukhoz és az általuk képviselt igazsághoz visszavezessék a hozzánk, lelkészekhez, nagyon közel álló forrásból származó taszító erő folytán egyházunktól eltávolodott intelligenciánkat. Ahhoz még nincsen eléggé pezsditő levegőnk, hogy ezeket az embereket megtarthatnók; nem tudunk nekik környezetet adni, mely magába szívja, csalogatja, csábítja a lelkeket; nem tudjuk őket körülvenni valami olyan teremtő hangulattal, mely állandó, öntudatossá fejlődő, életerős keresztyén lelkületet teremt. Hiszen még a célt egyedül szolgáló s már eddig is oly reményteljes eredményeket felmutató Diákszövetség értékét sem tudjuk beleilleszteni a mi értékvilágunkba. Ugy-e mennyi előfeltétele van annak, hogy intelligenciánk visszahódításáról ne csak mint problémáról, de mint életfeladatról beszélhessünk. Miért ? Intelli-TÁ R C A. Budai néni búcsúzik a harangoktól. Elnémult harangok! Ti komorak, szentek, Elszakadtok tőlünk, háborúba mentek; Nem fogtok templomba minket hívogatni, Nem fogjátok többé halottunk siratni. Üres lesz a torony. Délben, este csend lesz . . . Úgy oda voltatok nőve a szívemhez, Te kis, csilingelő, te nagy, búsan kongó, Jaj, a lelkem mélyén szépen csengő, bongó. Árván maradt tornyunk nyitott ablakábul, Ó drága harangok, halálos csend bámul. Úgy néz utánnatok szomorún, meredten, Szívem is megdöbben, lelkem is megretten: Most lesz csak szomorú imánk, éneklésünk, Most lesz csak bánatos minden temetésünk, Most lesz csak igazán szegény az Urasztal, Áldott, szép harangszó senkit nem vigasztal. Ez a bús harangszó szívünk büszkesége, Munkára serkentő, — vasárnapi béke; Mikor összecsendült, hullt reánk az áldás, Ha holtat siratott, az Ígért megváltás. Járni kezdő gyermek, hogy esengett érted, Te szavad volt első, amelyet megértett; S mikor reáborult a rideg koporsó, Aki szóltál hozzá voltál legutolsó. Elnémult harangok, jaj, hogyan búcsúzzam, Amikor elmentek cifrán, koszorúsán, Hogy többé ne lássunk, többé ne is halljunk ? . . . Jaj Istenem akár utánnatok haljunk . . . Elnémult harangok, mégis elbocsátlak, Meg is koszoruzlak s szivemből megáldlak. Én az édes anya, én mondom tinéktek: Menjetek s az Urnák nevét hirdessétek. Elnémult harangok, eltűn szívünk búja, Ágyuk érc szavában megismerünk újra.
