Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-09-17 / 38. szám
Huszonhetedik évfolyam. 38. szám. Pápa, 1916 szeptember 17, DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József c=> felelős szerkesztő címére küldendők, o Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4 50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János fömunkatárs címére küldendők Életprogramm. Márk IO45: „Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon .. Szándékosan nem írtam fel ide e vers utolsó részletét (és adja az ő életét váltságúl sokakért). Két okból: egyfelől más természetű dologról van benne szó, mint e versben, másfelől pedig az nem vonatkozhatik emberre. Mintha Lukács tisztábban őrizte volna meg Urunknak ez alkalommal mondott szavait: „de én ti közietek olyan vagyok, mint aki szolgál“ (Luk 222?). Amit a Mester tanítani akar versengő tanítványainak, az nem más, mint ez: az élet szolgálat. S ez a tanítása mindenkori tanítványaihoz is. A Mester ezt életével tanította s tanítja. Ö azért jött ebbe a világba, hogy szolgáljon másoknak s ezáltal példát adjon embertársainak az élet igaz élésére. Mi sem másért születtünk e világra, mint hogy szolgáljunk embertársainknak. A Mester élt, e szerint az elv szerint. A kísértés pusztájában rálépett erre az ösvényre s azóta — habár néha voltak kísértései lelépni róla (Luk 222s) — ezen haladt mindvégig, a Golgotháig. Az a cselekmény, amit a Mester az utolsó vacsora alkalmával véghezvitt, mikor megmosta tanítványai lábát, képleges volt ugyan, de odaállította a tanítványok elé a Mesterük életfelfogását azzal a benne rejlő felhívással, hogy ti is eképpen szolgáljatok másoknak s egymásnak. Élte mások szolgálatára berendezett élet volt. Volt napja — és azt mondhatnók csaknem minden napja ilyen volt, hisz az evangéliumokban elbeszélt események csak szemelvények ! — amely zsúfolásig tele volt tanítással, gyógyítással, úgy, hogy később e zsúfoltság elől kellett menekülnie (Márk 132—34, 45). A názáreti zsinagógában tartott „programmbeszéd“-ében is úgy fogja fel életét, mint a szolgálat életét. Azért küldetett, hogy „a szegényeknek az evangéliumot hirdesse“, „a töredelmes szivüeket meggyógyítsa“, „a foglyoknak szabadulást hirdessen“, „a vakok szemeinek megnyitását“, hogy „szabadon bocsássa a lesújtottakat“ s „hirdesse az Úrnak kedves esztendejét“. S a Mester eszerint élt. Mindenkinek — még a legutolsó embernek is — szolgálatára állott, ha Isten legtöbbet érő kincseinek közlésére számíthatott. De, hogy minden lehető tévedést és félreértést kikerüljünk, hadd mondjuk meg, hogy ez a szolgálat nem jelentette és a mi esetünkben se jelenti azt, hogy a szolgálatot teljesítő emberek szolgája. A Mester nem szolgált embereknek vagyis jobban mondva nem emberek akarata, szeszélyei szerint szolgált embereknek. A már előbb említett vonás is a túlzsúfoltság előli menekülés (Márk I45) ellene szól annak, mintha ő emberi szeszélyek szolgájává lett volna. Bár embereket szolgált, mégis mindig csak Isten szolgája volt. Ha embereket, emberek szeszélyeit, kívánságait szolgálta volna, nem végződött volna élete a Golgothán. Emberek kívánságainak mindenkor bátran, erősen állott ellen, hogy az Isten szerint legértékesebb szolgálatot teljesíthesse nékik. S természetesen ez a szolgálat önzetlen volt. A szolgálat nem szolgálat, ha a saját érdekeinkkel szorosan összekötött. Vájjon szolgált volna-e a Mester, ha önző lett volna? Képtelenség! Ha meg akarta volna tartani életét, nem szolgálhatta volna az emberek, Isten szerint látott, érdekeit. Mi is szolgálatot vettünk, mindannyian a Mestertől, mint az ő tanítványai. Meg lesz-e bennünk „az az indulat, mely volt a Krisztus Jézusban?“ Vagy be fogunk gubózni saját érdekeink szálaival, szolgálván magunkat? Ha az önzetlenség lelke nem él bennünk, ha félre nem tesszük erszényünk, családunk (sőt még kényelmünk) másodrendű érdekeit is az ő országának elsőrendű érdekével szemben, nem Istent szolgáljuk, de ember szolgái — magunk szolgái — vagyunk. A szolgálat részletei kibontakoznak maguktól a szolgálni akaró előtt. Az Isten Lelke meg
