Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-09-03 / 36. szám
284. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. folytán a háború előtt és a háború folyama alatt ily magasságra emelkedett, az emelkedésnek milyen káprázatos nagyságúnak kell lenni a háború után, az áldásos béke munkaidején. A német nemzettől vegyünk példát magunknak. Ápoljuk és fejlesszük a tudomány minden ágát, fordítsunk gondot gyermekeink nevelésére s a tudományokban való jártasságukra, fejlesszük iskoláinkat, állítsunk azokba jó tanítókat és tanárokat, gondoskodjunk arról, hogy tanítóink és tanáraink a megélhetés nehéz gondjaival ne küzdjenek, hanem minden erejűket a tudományok megismerésére és tanítására fordíthassák. Gondot kell fordítanunk arra, hogy földmivelésünket, iparunkat, kereskedelmünket emeljük, ezek termelő képességét fokozzuk, ezt azonban úgy érhetjük el, ha mi magunk is tanulunk, népünket, gyermekeinket pedig a tudományokba bevezetjük, velők a tudományt megszerettetjük. Magunkkal és másokkal is gyakoroljunk tehát jócselekedeteket az által is, hogy a tudomány érdekében hozzunk mennél nagyobb áldozatokat, a már meglevők mellé létesítsünk mennél több szakiskolát, a szűkös viszonyok között élő szülők tanuló gyermekei részére pedig állítsunk internátusokat. Mindenek fölött pedig a háború megtanított bennünket a mértékletességre s a tűrésre. Ne feledjük a legnehezebb idők eme tanítását a háború után bekövetkezendő napokban se. A mindenható Isten megajándékozta országunkat természeti kincsekkel, nemzetünket kiváló vitézséggel és elmetehetséggel. Ha ezekhez az isteni adományokhoz a tudományt, az ételben, italban, ruházkodásban, élvezetekben való mértékletesség erényét gyakoroljuk s megtanuljuk a fájdalmakat, szenvedéseket, csapásokat és nélkülözéseket Isten rendelésében való megnyugvással s jobb reményekben vetett hittel tűrni, országunk és nemzetünk soha nem képzelt nagyságra fog emelkedni. De ne feledkezzünk meg soha a mindenek alkotójáról. Imádjuk Öt és tisztelettel hajtsuk meg fejünket akarata és jóságos gondoskodása előtt. Házaink és iskoláink váljanak templomokká, ahol gyermekeinket az Isten imádására és az igaz vallásosságra tanítsuk. Ne hanyagoljuk el templomainkat, sőt keressük fel azokat mindenkor, amikor az Úr dicséretére és imádására a harang szava összehív bennünket, mert ha a világ egész egyeteme egy templom is, szükségünk van arra, hogy összejöjjünk istenitiszteletre, hogy ott félretéve minden egyéb gondolatot, csupán Istenre gondoljunk, hogy ott Isten hivatott szolgáinak tanítását halljuk, hogy az összegyűltek egymástól nyerjünk erősödést és lelkesülést szeretetére és imádására annak, akitől minden jó származik, aki elménket a tudomány befogadására fogékonnyá, akaratunkat a mértékletességre hajlandóvá, testünket és lelkünket pedig a fáradalmak, nélkülözések és szenvedések eltűrésére erőssé teszi. Atyafiakhoz való hajlandóság. A most folyó háború rettenetes pusztításai mellett sok tekintetben tisztító és nemesítő hatást is gyakorolt. Mint már említettem, a magyar nemzet egységesebb, mint valaha. A haza védelmében leomlottak a különböző válaszfalak. Ennek a hazának különböző nemzetiségű és vallású tagjai a magyar nemzet vezetése alatt egyformán küzdenek és ontják vérüket a hazáért. Nekünk, magyar reformátusoknak, eddig sem voltak külön érdekeink, azok egyek voltak a magyar nemzet érdekeivel, a magyar nemzet érdeke pedig azt kívánja, hogy a hazában élő különböző vallásfelekezetek, akik délynek is, nemcsak a szellemnek szabad tért nyitni“. Hetenként tartanak építő összejöveteleket, melyeken prédikációjuk tárgya: „az ember sociális érzékének és erőteljes felebaráti szeretetének“ minden metafizikától mentes vallása. Papokat is állítanak be, de ezeket „kultusz-szolgáknak“ nevezik. Egy francia, Montéit Edgardt, Kátéjában így oktat: Kérdés: Mi a lélek? Felelet: Semmi. K: Mi az Isten ? F: Isten egy kifejezés. K: Mi az értéke ennek a kifejezésnek? F: Az, ami a természet szónak igazi értéke. K: Megtalálták Istent a tudósok? F: Nem, és mindenki megegyezik velük abban, hogy tagadja Isten létezését. — Ilyen katekizálással „nevelik“ a gyermeki lelket a maguk számára, vagy — amint ők hirdetik — a dogmáktól szabad és minden félelemtől mentes „jobb jövő“-nek, amikor ember lesz az emberből. Tagadása mellett vannak tehát pozitívumai is, amikkel tényleg pótolni akarja a vallást. Világnézetük, amennyiben valami alapra helyezkedik, a materializmusból és a monizmusból táplálkozik. A végokokról, eredetről és végcélról elmélkedni esztelenségnek tartják. Ezzel azonban el is játssza a szabadgondolkozás azt az igényét, hogy a lélek örök értelmi kívánalmait kielégítse. A szabadgondolkozás komolyan hitetlen, nem lát a világban lelket, törvényeket, eszményeket és így természetesen erkölcs dolgában is csak laza és ledér lehet. Minden morált hiábavalónak, haszontalannak vagy lehetetlennek kell nyilvánítania, csakhogy „szabad“-dá tegye az embert. Magasabb eszmény hiányában a véletlenre, a környezetre, a körülményekre bízza a morális megnyilatkozást, fődolog: az okos alkalmazkodás, a divatos elvek uralmának elfogadása. A gyermeknevelési elvekre nézve Ízelítőül ide iktatunk pár jellemző nyilatkozatot. A francia szabadgondolkodó tanítók választmánya 1910 március 20-án, Angersban megállapítja, hogy „sem az állam a nemzet nevében, sem az egyház a vallás nevében, sem a tanító a szabadság nevében nem bírnak több joggal a gyermekkel szemben, mint a család; hogyan adhatnának
