Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-05-21 / 21. szám
21. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 163. oldal. kát eleve kizárja, vagy legalább a lehetőség minimumára csökkenti. Szerintem — és igen sokunk véleménye szerint — a legtöbb visszaélésre nyit kaput a lelkészválasztási törvény ama rendelkezése, amely lehetetlenné teszi, hogy a gyülekezet a pályázókat megismerhesse. Voltaképp kinek a kezében van most a lelkészválasztás? Annak a néhány embernek a kezében, akiket a gyülekezet kiküld „paphallgatásra“. Ezektől függ minden. Ezeknek lekenyerezése, bármiképpen való megnyerése biztosítja — legtöbb esetben — a sikert. A gyülekezet a jelölteket nem ismeri, egész természetes, hogy nem annyira az arravalóság, hanem egészen más szempontok lesznek irányadók. Szinte kézenfekvő a következtetés: legyen alkalma az egész gyülekezetnek s ne csak annak a néhány kiküldöttnek megismerni a pályázókat. Mennyi keserű csalódásnak, késői megbánásnak, súrlódásnak, gyűlölködésnek venné ez elejét! Bizonyos az is, hogy mindjárt a minimumra csökkenne a vesztegetés lehetősége. Mert ha annak a választónak módjában van közvetlenül megismerni a pályázókat és róluk megalkothatja a maga véleményét, csak teljesen romlott lélek engedi magát tisztességtelen eszközök által befolyásoltatni. Persze idegenkedünk a „próba-szónoklat“-tól. Olyan önreklám-ízűnek tartjuk. De hát nem lehet akkora joggal ilyennek tartani azt a beszédet, amelyet a jelölt meghallgatásakor tart? Micsoda szenzáció az egy gyülekezetben, amikor megjelenik a paphallgató küldöttség ! Sokkal nagyobb feltűnést kelt, mint keltene a pályázó megjelenése a választó gyülekezetben. Ez utóbbi természetes érdeklődés, az pedig a különféle információk, befolyásolások szelepeit megnyitó szenzáció, amely igen sokszor a lelkész és gyülekezete közötti viszony megzavarására vezet. Ha evangélikus testvéreinknél nem von le semmit — még Budapesten sem — az istenitisztelet méltányosságából a pályázók próbaszónoklata, úgy nem lenne az kárunkra minékünk sem. A próbaszónoklatok szabályozását ilyenféleképp gondolnám. A beérkezett pályázatok megvizsgálására kiküldött bizottság, amelyben a gyülekezet megbízottai is jelen vannak, a pályázók közül, azoknak képesítését, addigi szolgálatait, az illető állásra való rátermettségét tárgyilagosan tekintetbe véve, próbaszónoklat tartása végett 3—5-öt kijelöl. A kijelöltek megállapított sorrendben, mindegyik egy-egy, az esperes által megbízott tanácsbíró társaságában, a választó gyülekezetben megjelennének, ahol egy, esetleg (d. u. is) két istenitiszteletet végeznének. A tanácsbíró jelenléte garancia lenne arra, hogy a jelölt tevékenysége a szigorúan megvont korlátok között marad. A szabad választási jog ezáltal egyáltalán nem lenne korlátozva, mert a gyülekezet választhatna a be nem mutatkozott pályázók közül is, ámde mégis meg lenne adva a lehetősége annak, hogy a legérdemesebb pályázók mutattatván be, mégis csak azoknak lenne legtöbb kilátásuk a győzelemre. így bizonyára kevesebb kirívó példája lenne annak, hogy népes, nagy gyülekezetek kormányrúdja mellé tapasztalatlan, kezdő ifjak kerülnek, érdemes, tapasztalt emberek pedig a szeszélyes sors által reájuk borított ismeretlenségben, félrevonúltságban maradnak. Hogy a pályázó idegen toliakkal ne ékeskedhessék, hogy az öblös hang tévedésbe ne ejtsen, el lehetne rendelni, hogy a bemutatkozó jelölt próbaszónoklatát — saját költségén — nyomassa ki, hogy azt a gyülekezet tagjai írásban is megismerhessék. Ez a bizonyára nemes verseny beszéd-irodalmunk emeléséhez is nagy mértékben hozzájárulna. A próbaszónoklatok tartásának előnye lenne az is, hogy nemcsak a gyülekezet ismerné meg a pályázókat, Ha meg kell büntetnem, ezzel még inkább a saját lényem részévé lesz. Ha könnyei reám peregnek, a szívem együtt sír vele. Csak nekem van jogom ahhoz, hogy dorgáljam, vagy büntessem, mert dorgálnia csak annak szabad, aki egyúttal szeret. Követek sietnek ott fel és alá — miért, miért se — s híreket visznek olyan országok között, amelyek királyainak nincs története. Ott sárkányokat ereszt az értelem, amely maga szabja meg saját törvényeit s az igazság a valóságot megszabadítja bilincseiből. A virágok iskolája. A gyermek világa. Óh bár képes volnék meghódítani egy békés zugot magamnak abban a világban, amely gyermekemé! Tudom, hogy e világnak olyan csillagzatai vannak, amelyek szóba ereszkednek ő vele és olyan ege, amely aláhajol kis arcához, hogy balgatag fellegeivel és szivárványaival gyönyörködtesse őt. A néma és a mozdúlatlan tárgyak csillogó játékszerekkel lopóznak oda ablakához és meséket mondanak neki. Óh, ha bejárhatnám azt az útat, amely kis gyermekem fejecskéjén keresztül a messze távolba visz. Mikor viharfelhők dörögnek az égen és szakad a júniusi eső, a nedves keleti szél süvöltve vágtat végig a bambuszcserjék között: megszámlálhatatlan virágszál búvik elő hirtelen — senki se tudja, honnan — és táncol szilaj örömmel a gyepen. Anyám, én igazán azt gondolom, hogy a virágok a föld alatt iskolába járnak. Zárt ajtók mögött tanúinak és ha időn kívül ki akarnak menni játszani, a tanító bácsi azzal bünteti, hogy sarokba állítja őket. Mikor megjön az esős idő, akkor van a virágok szünideje. Az erdőben a gályák recsegve verődnek egymáshoz, fent a viharfelhők óriáskeze tapsol; ekkor
