Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-05-14 / 20. szám
154. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. hogy minő kincset bírtunk a „múltban“ a sárospataki főiskolában! Mert hiszen éppen az a gyanús, hogy csak a régi múlton mereng a — mondjuk így — Patak község szerelmes híveinek tekintete, de nem vetnek számot a mai kor követelményeivel s még kevésbbé mérlegelik azokat a fokozott igényeket, amelyeket a jövőben kell egy főiskolának kielégíteni. Ezek az igények ott kopognak már ma is az akadémiák kapuin. A taníttató szülék s nagyreményű fiaik, az akadémiai polgárok érzékeny finom mérlege már ki is mondta az ítéletet is, hogy igényeik kielégítésére többé Patak társadalmi környezete nem alkalmas és élve jogukkal, a jövendő előkészítésének mindennél fontosabb érdekét szolgálva másfelé irányították élethajójuk kormányrudját — mégha, mint a főiskola gondnoka, közelebb állt is a szülő Patakhoz. Ez legalább már két évtized óta erősbbödő jelenség, ami ellen pedagógia-ellenesen is próbálkozott már a pataki főiskola küzdeni, de hasztalan: az elnéptelenedés lavináját fel nem tartóztathatták rohanó útjában. íme, ez a jelen, amely kiált, sőt ordít a gyógyszer után s ha ezt az orvosságot más környezetbe áttelepedésben látja a legilletékesebb testület, az akadémiai tanári kar: az mint lelkiismeretes megfontolás eredménye nagyon komoly súllyal esik a mérlegbe . . . Ezt a tanári kart W. gyanúsításaival szemben megvédelmezni, a leckéztető modor ellen óvást emelni: nem a mi feladatunk ugyan, de mégis nem hallgathatjuk el, hogy van abban valami bántó felületesség és méltánytalanság, hogy tanár Budapestről leckét ad a kötelesség-teljesítésből egy olyan város akadémiai tanárainak, ahol maga előzőleg soha meg nem fordúlt, így a helyzet mérlegelésénél szükséges obiectivitást legelemibb részleteiben is nélkülözni kénytelen. Ennek a teljes tájékozatlanságnak tudható be úgy a Herbart példájára hivatkozás, mint az a boszantóan felületes állítás, hogy Patakon a „profeszorok határozzák meg a társadalmi környezet, az úgynevezett milieu jellegét“. Ami Herbartot illeti, bizonyára jól tudja W., hogy a nagynevű könisbergi filozófus a maga pedagógiai elméletének kipróbálása céljából nyitott nehány gyermek (de nem a saját egyetemi hallgatói) befogadására internátust, tehát az analógia nem a legsikerültebb, mert először is Herbart példája legfeljebb egyre illenék a pataki akadémia tanárai közül, t. i. a neveléstan tanárára (arra is különben csak fél, vagy harmadrészben), másodszor pedig W. akadémistákat akar beosztani a tanárok keze alá házi „internátusaikba“, ami már azért is kivihetetlen, mert Patakon nincs mind a 14 akadémiai tanárnak internátus befogadására is alkalmas lakása. (Nem is említve, hogy diáktartásra aligha kényszeríthetné valaki a tanárokat s talán nem is lenne köszönet ezekben a kényszer-internátusokban.) No de „a társadalmi környezetet is a tanárok teremtik“ W. szerint Patakon. Hát ebben ismét oly óriásit téved W., hogy ilyet „az Országos Közoktatási Tanács tagjától“, „a gyakorló főgimnázium tanárától“, tehát kipróbált pedagógustól nem várna az ember. Hát nem tudná W., hogy az ifjú lélek nevelődésének leghatékonyabb eszköze a baráti kör, hogy az ifjú a maga korabeliek körében érzi magát jól s nincs az a professzor, sőt még az az édes szüle sem, aki pótolni tudná az ifjúnak az ifjút! Aztán ott vannak a hajlamok. Én nem képzelek olyan megsavanyodott lelkű ifjút, (vagy ha van ilyen, nem sok hozzá a reménységem), aki ne vágyakoznék szórakozni, örülni, sőt mulatságokban részt venni. Kálvin már csak elég szi-TÁRCA. A 23. zsoltár. E zsoltár az Istenben való bizalom gyönyörű kifejezése. Gyengéd és a mi szívünk számára is meghitt képben hasonlítja az Úrat a kegyes énekes a pásztorokhoz, aki az ő juháról szeretettel visel gondot. Ennek a hasonlatnak megvan a maga története. A dolog természetéhez képest a pásztor eredetileg nem egy juhot legeltet, hanem egy egész nyájat. Ezért a pásztorról szóló kép eredetileg nem egyes emberre, hanem az egész népre vonatkozik. A mindennapi életben manapság is gyakran előfordúl, hogy a királyokról és magasrangú hivatalnokokról úgy beszélnek, mint a „nép pásztoraidról s ekként Jahveh is eredetileg egy nagy közösségnek, az ő népének pásztora. Ez a megindító kép, amely Jahvehnak az ő népe iránt való irgalmas atyai gondoskodását akarja kifejezni legszebben Ézs. 40t kk-ben van kidolgozva. A kedves hasonlatot a zsoltáríró magára vonatkoztatja. Ezek a zsoltárírók meghitt, személyes összeköttetésben állanak Istennel, az ő Istenükkel: „az Isten úgy legeltet engem, mint bárányát“. A zsoltárok egyebütt is nagyon sokszor állítják az egyént oda, ahol a prófétáknál a nép állana. Ez egy kis jele egy nagy és jelentős folyamatnak: a zsoltárok vallásában lassanként az egyén foglalja el azt a helyet, amelyet a régebbi vallásban az egész gyülekezet birtokolt Istennel szemben. A kegyes énekes szívesen rajzolja élénk színekkel a jó pásztorra vonatkozó hasonlatot: úgy azt, amire a báránynak szüksége van, valamint azt is, amit a napsúgár égette mezőségen olyan nehéz gyakorta feltalálni, az Isten megadja neki: zöld mezőre telepíti, ahol nyugodtan legelészhet; a nyugvó helyeknél levő forrásokhoz vezeti, ahol teljes békességben ihatja a pompás ívó vizet s így megenyhíti szomjuhozó lelkét. A szavak megmutatják, hogy az énekes lelke mi után sóvárog, mit vár bizakodva Istenétől: nem gazdagság, hatalom és tekintély kell neki, hanem csendes, nyugodt élet, nyomasztó gondok nélkül a mindennapi kenyér s még azonfelül valami.
