Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-05-14 / 20. szám
20. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 155. oldal. gorú nevelő hírében áll s még ő is így ír egy alkalommal: „úgy gondolom, hogy helyet kell engedni az ifjak bolondoskodásainak is“. Hát azt kívánná W. a pataki professzoroktól, hogy esetleg életkoruk s azzal együtt járó megkomolyodásuk megtagadásával ők legyenek mulató társai is a kezük alatt levő ifjúságnak ? És — miután Patak kulturaérzékének hiánya folytán még csak kisebbszerü állandó színház építését sem bírja meg, talán a tanárok építtessenek színházat, tartsanak hangversenyeket, szóval gondoskodjanak nemes szórakozási alkalmakról? Hiszen — amint szóban forgó cikke, megírása után tett pataki útja folyamán maga W. is meggyőződhetett róla — Patak városa jelenleg semmi nemesebb szórakozási alkalmat nem nyújt egy akadémiai ifjúnak, erre a jövőben sincs semmi kilátás s miután a könyvek búvárlásában nem minden ifjúi lélek talál gyönyört (sőt a komolyabbak is természet szerint megállítják a nemesítő szórakozást), jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a pataki akadémistát vagy megöli, vagy korcsmába kergeti az unalom. (Ha nem bankettozni, hanem ezt a helyzetet tanúlmányozni megy W. Patakra, bizonnyal meglátta volna ő is ezt a bajt.) Hát ne beszéljünk mi se Jénáról, amelynek a legutóbbi népszámlálás szerint 38.487 lakosa volt, se Heidelbergről a maga 56.016 lakosával. Ezekre hivatkozás csak az avatatlanok megtévesztésére számít. Hiszen Jénának számos felső és szakoktatási intézete mellett nemcsak egyeteme van (800 hállgatóval), hanem a világon a legelső a jénai Zeiss-féle optikai műintézet is. Heidelberg meg a legrégibb német egyetemet fogadja falai közé, amely 1886-ban már félezer éves fennállását ünnepelhette meg. És — amit az efféle, Patak javára célzó tendenciózus analógiáknál mindenki figyelmen kivűl hagy — a német városok (még a 10 ezer lakosuak is) összehasonlíthatatlanúl kultúráltabb néppel bírnak, mint a mieink, amelyeknek kultúra-iszonyáról lehetetlen szomorúság nélkül szólani. Nálunk a kultúra még nem emelkedett az életszükségletek magaslatára, még nem ideálunk a minden irányban kiművelt ember (talán része van ebben annak a szerencsétlen iskolapolitikának is, amely pl. Patakra dugta el a református magyarság egyik legértékesebb kultúr-kincsét). Aki megfigyeli a felső oktatási intézetek életét belülről, az még nem beszélhet arról, hogy a professzorok „személyiségének vonzóereje“ meglátszanék a hallgatóság létszámán. Még messze vagyunk attól, hogy a professzorok divatba jöveteléről lehetne beszélni. Egészen más tényezők (jótétemények, összeköttetések, földrajzi tekintetek stb.) szoktak még ma dönteni abban a kérdésben, hogy hol végezze valaki az akadémiai tanfolyamot; azt nem mérlegelik, hogy kik ott a tanárok. így W.-nek a pataki iskola régi tanáraira hivatkozása s a maiak vonzó ereje hiányának célzatos kiemelése ismét kevés obiectivitás eredménye. Akik a pataki főiskolának statusquoja mellett emelnek szót, ezeknek tiszteletreméltó tábora egy alaphangot dobott a porondra, amely lázit és tettre tüzel. Úgy tüntetik fel a Miskolczra áttelepítés szándékát, hogy az egyjelentőségű a pataki kollégium megszüntetésével. Ez indokolatlan aggodalom, ha nem — megtévesztésre szánt mumus. Amint a jellem kialakulásának korszaka nem az akadémiai, hanem a gimnáziumi évek, úgy a pataki kollégium diákságának sem az akadémia, hanem a gimnázium adta meg az ismertető értékes jellemvonásokat, amit röviden így tudok kifejezni: őszinteség a véleménynyilvánításban, igazság az érzésben és bátorság a A költemény második strófája (3b. és 4. vk) ugyanebben a képben folytatódik. Mily könnyen eltévedhet a bárány a völgyek és halmok útvesztőjében, ahol végezetre is meg kell szomjuhoznia és el kell tikkadnia. Isten azonban úgy vezérli őt, mint jó pásztor, hogy megtalálja az igaz ösvényt, tehát azt az útat, amely végtére is a célhoz, a legelőhöz és ívó vízhez vezet. Óh, milyen boldog ember az, akinek a válaszúira, azaz ott, ahol az emberi okosság felmondja a szolgálatot, van egy ilyen csalhatatlan tanácsadója, aki még akkor is hallja szívében a titkos szózatot: menj jobb felé! vagy: balra térj! Az Isten vezérletében való eme bizalmat azonban, bármily szilárd is az, nem a saját cselekvésére alapítja a szerző, de nem is Isten irgalmasságára, hanem reménységének horgonyát magába az Isten nevébe veti, hiszen Isten „Izrael pásztora“. Az Úr be fogja bizonyítani, hogy ez a név igaz és meg fogja óvni a lelket, amely ő benne bizakodik. Hiszen különben a csúfolódók joggal űznének gúnyt és mondanák: „Hol van a te Istened?“ Akkor Isten az ő szentséges nevét gyalázatra adná. — Igen, a zsoltáríró — még mindig megmaradva a kép kereteiben — maga elé képzeli a legborzasztóbb útat: és ha a bárány alá hullana a mélységbe, a sötét szakadékba — Palesztinát mély völgyek szaggatják részekre, amelyek naplemente után sötét homályba burkolóznak s amelyekben vadállatok és rablók laknak — a bárány még ott sem félne semmi rossztól sem; még ott is hittel tekintene az Isten básztorbotjára. A bot, amely a pásztor erős kezében derék fegyver, vigasza a báránynak. Eztán egy új képben (5. v.) úgy írja le a zsoltáríró Istent, mint jó indulatú vendéglátó gazdát, aki a vándort nem utasítja el kellemetlen koldús gyanánt az ajtója elől, hanem mint nagyra becsült barátját tisztességgel megvendégeli: Ő maga terít neki jóságosán asztalt, telt poharat ad a kezébe, miután napkeleti szokás szerint fejét drága olajjal megkente. így árasztja el a jóságos Isten övéit mindazokkal a javakkal, amelyeket azoknak szíve kíván. Emez örvendetes élvezését azonban annak, amit neki Jahveh ajándékoz, még az a gondolat is megfűszerezi, hogy ezt az ő felmagasz-
