Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-05-14 / 20. szám
Huszonheteik évfolyam. 20. szám. Pápa, 1916 május 14. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA. KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő címére küldendők. <=> Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 450 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs cimére küldendők A szellem vonzóereje. Minden személyes élet, ha elérte a szellemi magasságnak egy bizonyos fokát, teremt magának saját környezetet és pedig a szellemnek ama csodálatos vonzóereje által, amely mindig és mindenütt hatékony, még ha mi semmit se tudunk is róla. Mi, hogy úgy mondjuk, a gondolatoknak egy nagy tengerében élünk. A levegő, mely körül vesz bennünket, telítve van a mindenünnen kiküldött gondolaterőkkel. Mikor ezek az agyvelőt elhagyják, a levegőbe mennek, azaz az éterbe, egészen úgy, mint más rezgés és hullám. így a gondolatátvitel lehetséges és most tudományosan is megvan állapítva: egy ember képes a maga gondolaterőit úgy vezetni, hogy egy másik, aki távol van tőle, de várakozó magatartásban, átveheti, elfogadhatja azokat — egészen úgy, ahogyan a hangot tovább vezeti a levegő. A gondolatok azonban akkor is ezen a módon mennek ki egy emberből, ha nem tudatosan vezettetnek : sokan érezhetik befolyásukat, különösen az érzékeny, vagy fogékony természetűek, vagy ha különösen képtelenek az ellenállásra, úgy, hogy minden kívülről jövő erőnek és befolyásnak nyitva állanak. A törvény, amely itt működik, ugyanaz, ami az egész világmindenséget áthatja: a törvény, hogy a hasonló a hasonlót vonzza. E szerint hát mindenki folytonosan olyan erőket és befolyásokat vonz magához, amelyek leginkább megfelelnek a saját lényének. Egyszersmind olyan gondolatok és érzelmek határozzák meg az életét, amelyek őt szabályszerint mozgatják; mert mindenki belülről építi ki a maga világát. Ahogyan van belül, úgy van kívül; ok — hatás. Feltéve, hogy búza és kukorica nőnek egymás mellett, akár csak egy hüvelykre egymástól, ugyanazon a talajon, akkor mégis a búza búzává változtatja azt az anyagot, amit a földből átvett, a kukorica kukoricává; mindegyik azzá, ami ő maga és amire szüksége van a saját benső életerejénél fogva. Ha két ember ugyanabból a gyümölcsből eszik, ugyanaz az anyag az egyiknél talán egy betörő testévé lesz, a másiknál pedig egy szent testévé — mindegyik a saját belső lényének törvényei szerint változtatja át. De hát mi az, ami föltétele ennek a legbelsőbb valónak? A szokásszerüen ápolt gondolatok és érzelmek ezek, melyek változhatatlan törvények szerint korábban vagy későbben megteremtik maguknak az ő külső kifejezésüket. A gondolat az emberi életnek a nagy építőmestere és az az erő, ami azt meghatározza. Ápolj csak mindig jó gondolatokat — és életed jóságban fog sugározni és tested egészségben és szépségben fényleni; de ápolj folyvást gonosz gondolatokat és az ellenkező fog bekövetkezni. Töltds meg magadat szeretettel — és szeretni fogsz és szerettetni; töltsd meg magadat gyűlölettel és gyűlölni fogsz és gyülöltetni. Mégegyszer a pataki kérdéshez. Ugyanazon a napon, amikor „Patak—Miskolcz“ c. cikkünk második fele megjelent, hozott a Budapesti Hírlap egy terjedelmes cikket „Sárospatak“ c. alatt Waldapfel János tollából, amely az általa azóta támasztott liga-mozgalom révén oly fontosságra emelkedett, hogy szólnunk kell róla a teljesség kedvéért is. Benne a Patak javára dolgozó ellentábor egyik legérdekesebb alakját fogjuk megismerni. W. maga mondja, hogy sem nem református, (zsidóból lett róm. kath.) sem nem neveltje a pataki iskolának, sőt még csak meg sem fordúlt soha Patakon és mégis ösztönzi valami, hogy állást foglaljon. Erre az a jogcíme, hogy tanár, a magyar kultúra munkása. Mindenesetre érdekes már maga a jogcím is; éppoly pikáns ízű, mintha egy róm. kath. iskola másuva helyezésének jogérzésünk szerint a róm. katholikusság belügyét képező kérdésébe e sorok Írója beavatkozási igénnyel lépne fel fogadatlan prókátor módjára. Annál különösebb ez a gyámkodás, mert oly idegentől származik, aki bizonyos kört jellegző túltengő önbecsérzettel ilyen sértő módon viszi piacra magyar érzését: „bennem, a Vág partján született tót-zsidó (még hozzátehette volna: katholizált) fiúban is csak úgy lobog a sárospataki lélek, vagy tán még úgyabban, mint a sárospataki jogakadémia bármely tanárában“. De ne személyeskedjünk ; e helyett engedjük meg magunknak egy sóhajt: szegény reformátusok mi, akiket egy tótzsidóból lett róm. kath. tanárnak kell kitanítani arra,
