Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-04-30 / 18. szám
18. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 139. oldal. hogy a kinevezési rendszer végső eredménye ez lesz: az bizonyos. „Add oda az ujjadat — a kezedet követelik“ mondja a közmondás. Vagyis egy-két évtized múlva nem a centralizáció előnye után sóhajtozunk, hanem abban élünk. A centralizáló törekvésektől pedig különösen nekünk magyar reformátusoknak van a legfőbb és legtöbb — a történelem által igazolt — okunk tartani s félni. Hogy miért, azt hiszem, ezt nem szükséges indokolnom. Eléggé indokolta ezt a múlt, a keserű tapasztalat, melynek tanúsága alapján: nekünk a centrális törekvések ellen teljes erőnkkel küzdenünk kell. A kinevezést tehát a lelkészi állások betöltésénél ezért sem tartom helyesnek, és bármily nemes érzés diktálta is azt Karászynak, részemről még veszedelmesebbnek tartom, mint a szabad — korteskedéssel fertőzött — papválasztást. Egyetértek Karászyval abban, hogy sok visszaélés, a lelkészi tekintélyt lealacsonyító korteskedés történik a mai választásoknál. De ennek orvoslását én nem abban látom, hogy még rosszabb, még nagyobb veszedelemmel fenyegető választási rendszerrel orvosoljuk a bajt; hanem abban, hogy az Egyházi Törvényeket szigorúan alkalmazni kell. Lépten-nyomon halljuk, hogy itt is, ott is visszaélés, korteskedés történt s mégis egy-egy fellebbezés eme választások ellen olyan, mint a fehér holló. S ha mégis megtörténik, hogy ez a fehér holló zöld asztal mellé kerül: alig esik bántódása; nemcsak, hogy fejét nem veszik, de még csak szárnyait sem igen tépázzák meg. Szabadon, tova repül. Természetes, hogy ily körülmények között: étvágyat, ingert kap a többi is. De alkalmazza csak a bíróság az V. t.-c. 35. §. d) pontját, hiszem, hogy mindenkinek elmegy a kedve a korteskedéstől, fizetésleengedéstől, bizonyos összegnek évenkénti vagy egyszersmindenkori megajánlásától. A mai választási törvényt — általánosságban — fentartandónak tartom. Csakis annak szigorú alkalmazását óhajtom és a visszaélések kiirtása végett: annak ily értelemben való módosítását. Pl. a II. t.-c. 42. §-át oly módon, hogy a választás ellen ne csak 15 nap alatt s ne csak a jogoséit választóknak, hanem bárkinek bármikor, tehát évek múlva — a titkos Ígéretek napvilágra jövetele után is — lehessen fegyelmi vizsgálatot kérni. S ennek megfelelőleg módosítandó az V. t.-c. 140. §-a is, hogy nem csak 15 nap s legfeljebb 3 évig keljen a bűnösnek rettegni a feje felett lebegő Damokles kardtól, hanem élete végéig. Amely esetben én azt hiszem, hogy nem fog senki ahhoz a kardhoz nyúlni, mely a saját feje vételével fenyegeti. Ennyit óhajtottam — a papirdrágaságra tekintettel — röviden Karászy Benő kolléga javaslatára válaszolni; azzal az őszinte óhajtással, hogy győzzön a jobb, a legcélravezetőbb rendszer. A kérdés fontossága megérdemli a vele való foglalkozást, a minden oldalról való megvilágítását. Azzal végzem én is válaszomat, mivel Karászy a maga javaslatát; de mégis egy kis nyelvtani módosítással : „Minden más rendszert végig kínzott egyházunk, csak ettől az egytől (a kinevezéstől) fáztunk nagyon, mert a nép jogainak még csak képzelt megcsonkítása is szentségtörésszámba — Karászy szerint — ment;“ szerintem, megy. Igen, ha valaha, úgy különösen ma, mikor a meg nem levő jogokért küzd a nép s a választási jogok A tisztátalanság kísértésének ravaszsága. Lehetetlen túlérzékenynek lenni az iránt az alapvető tisztelet iránt, amely a tisztaság hátterében van. A személyiségnek az a tisztelete, amelyet az állandó, mélyreható tisztaság magában foglal, igen értékes tulajdonság, mert a legszebb személyes viszonyoknak ez a legmélyebb feltétele (Ti-g) és ez a legcélravezetőbb védekezés a legravaszabb kísértések ellen, — a legravaszabbak, mivel oly szoros kapcsolatban vannak azzal, ami bennünk a legjobb és legmélységesebb. Benső megszabadulás. Tehát a tisztátalanságtól való megszabadulásnak teljesen bensőnek kell lennie. Puszta aszkétaság és csupán negativ küzdelem nem győzi azt le, az alacsonyabbat csupán magasabb szeretet képes legyőzni, — csak a személyiség szentségének olyan érzése, ami még gondolatban is lehetetlenné teszi a bűnt. Az Isten, mint Atya — indítéka. Az Isten = Atya indítéknak itt is megvan az alkalmazása. Mert az az ember, aki valóban hiszi, hogy az Isten Atya, tiszteletben fogja tartani Annak akaratát, mely lénye törvényeiben megnyilatkozik, elhiszi, hogy e törvényekben Isten szeretete fejeződik ki és ép azért betölti ezeket, nem duzzogva, hanem szívesen. S annak a tiszteletnek érzete, melyet Isten érez az ő személyisége iránt, hasonló tiszteletet fog felébreszteni benne mások iránt. S nemcsupán a durva, tettbeli bűnt fogja kerülni, de a mások benső élete szentségének megsértését is. S abba a mások iránt való legmagasabb szeretetbe, amelyre az embert Isten szeretete és gondolata ösztönzi, ezer meg ezer felemelő elem vegyül, ami hiányzik a puszta szenvedélyből, sőt amelynél az lehetetlen. Az ily szeretet hátterében magának, az Istennek a szeretetébe vetett hit rejtőzik, ez az a biztos alap, amely a véges lények közt keletkező szeretetviszonyokat is örökkévalókká teszi. Az Istenben vetett ilyen hitben benne van az örökkévaló szeretet életének reménye is és az a másik, remény amely hiszi, hogy szeretetviszonyát Isten mindenkor megáldja, mivel az része Isten szeretetének. Az emberek testvériségének indítéka. S a tisztátalanság ellen a másik indíték, — az a gondolat, hogy az emberek testvérek, — is alkalmazható. Mert mihelyt valaki felismeri a másik személyiség végtelen értékét
