Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-03-19 / 12. szám
Huszonhetetik évfolyam. 12. szám. Pápa, 1916 március 19. DDIANTDLI PROTESTAIS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA. KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő címére küldendők, a Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4-50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Adj Uram kitartást! Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért. Zsid. 121. „Az élet küzdelem“, annyiszor hallottuk ez igazságot, hogy végre szinte megfelejtkeztünk értelméről. Sokszor annyira küzdöttünk, hogy elfelejtettünk élni. Mert igaz, hogy az élet nem más, mint küzdelem a létért, de a létnek fokai vannak. A legtöbb ember csupán a fizikai létért küzd, az igazi élet pedig ott kezdődik tulajdonképen, ahol az ember magánál nagyobb célokat tűz ki maga elé, ahol önzetlenül szeretni tud másokat, mert megtapasztalta, hogy az Atya őt kibeszélhetetlen szeretettel szerette az Ő Fiában, a mi Urunkban. Úgy a természeti, mint a keresztyén ember életében egyformán nélkülözhetetlen e küzdelemben az a tulajdonság, amit a Zsidókhoz írt levél szerzője is észrevett: a kitartás. E világháború is ezt prédikálja mindennél súlyosabb érvekkel. Amikor csalódva tesszük le várvavárt lapunkat, mert nincs benne semmi döntő jelentőségű, amikor kénytelenek vagyunk belátni, hogy még sokszor fogják a hivatalos jelentések a megszokott „nincs semmi ujság“-gal kielégíteni a millió és millió aggódó szívet, ösztönszerűen megérezzük és azután borzadva ébredünk tudatára annak, hogy a népek mérkőzésében is mily nagy szerepe van ennek a közönséges nevű jellemvonásnak: kitartás! Vannak balga óráink, mikor azt hisszük, hogy csak nekünk kell annyit várnunk, minket raknak csak meg súlyos terhekkel, hogy azokkal menjünk a cél felé. Zúgolódva kiáltunk fel: miért nem nyerem meg már most a kitűzött pályabért? Irigykedünk a szomszédunkra, a kollégánkra, hogy annak hamarább sikerült valami, mint nekünk. Pedig, ha tudnánk, hogy minő küzdelmei voltak annak is, ha úgy feltárná a leplet, miken ment keresztül, elnémulnánk és leborúlnánk Atyánk előtt és buzgó könyörgéssel kérnénk: adj Uram, kitartást. E világban semmi nagyot sem lehet alkotni kitartás nélkül. Egy nagy intézet felavatási ünnepén megjelent közönségből azt kérdezte valaki az intézet igazgatójától : „Mibe került az intézet ?“ „Nem sokba, a szívem vérébe“, volt a felelet. Egész életen át azért dolgozott kitartással, azért áldozta fel ifjúságát, nappalait és éjszakáit, hogy eszményét megvalósítsa. Hiába lett volna pénz, hiába lettek volna meg a kövek, ha ez a látnok nem szentelte volna oda magát, hogy nemzetét a művelődés terén előbbre vigye. A fontos az volt, hogy az ő szivének minden dobbanása ezé az intézeté. És ki ne akarna nagyot alkotni? Jaj, neked, testvérem, ha nem akarsz! Törj mindig a legnagyobbra, sohse elégedjél meg a közepessel. Ne gondold, hogy mivel egyházközséged számadása felesleggel végződött, tűrhető híveid hitélete. Ne ejtsen tévedésbe prédikációd hatása felől, hogy valaki megdicsért érte. Szállj mélyebbre! Az legyen legfőbb becsvágyad, hogy a Krisztus képe kialakuljon gyülekezeted egész életében. Ez nagy feladat, az angyalok megirigyelhetik, de lehet-e, érdemes-e kisebbel megelégedni ? Ezer akadály fogad, az Antikrisztus hatalmai ma is működnek közöttünk, ne törődj vele, tedd rá szolgálatodra egész életedet! Ne azt kérdd az Atyától, hogy könnyebb munkát adjon, — a könnyebbség mindig értékcsökkenéssel jár, — hanem, hogy az Ő erejét árassza szünetlenül beléd, hogy adjon kitartást, hogy a széles út helyett mindig a keskenyet válaszd, a szűkszivűség helyett a szeretetet. Jézus óta teljesen világos, hogy az emberekkel való foglalkozás a leggyümölcsözőbb. Ő megmutatta, hogy minden szív képes a legmagasabb befogadására, csak meg kell találni a szív kulcsát. De iskolájában azt is meg kell tanúinunk, hogy ez a legfáradságosabb. Ő azonban kitartott, kitartott akkor is, mikor mindenki elhagyni készült őt. Szenvedései mind ebből a munkájából fakadtak. Aki átélte azt a leirhatatlanul szomorú és fájdalmas érzést, amit akkor érezni, mikor rájött az ember arra a nagy igazságra, hogy a legjobbat senkire sem lehet rákényszeríteni, mert az erőszakolt vallásosságnak nincs értéke, hogy itt és életünk legmagasabb területein mindenütt, csak az a hódolat értékes, mely a szív önkéntes adománya : az megérthet valamit Jézus, a mi barátunk szenvedéseiből. És mégis, Ő sohsem tett le emberekről. Kitartott a zörgetésben, a hivogatásban. Neki az lebegett folyton szeme előtt, amit az Atya reá bízott, Neki Annak cselekedeteit kellett cselekednie, Aki Őt elküldötte. Amint Arany úgy érezte, hogy neki „ha későn, ha csonkán, ha senkinek“, de írnia kell, úgy kell nekünk is oly mélyen gyökereznünk
