Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-03-14 / 11. szám
Huszonhatodik évfolyam. 11. szám. Pápa, 1915 március 14. DDNANTÖLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 4'50 K), hirdetések, reklamációk: Faragd János főmunkatárs címére küldendőik. NÉPISKOLAI IMATANÍTÁSUNK KIHATÁSA AZ ÉLETRE. épiskolai tantervűnk a vallásiam tananyaggal kapcsolatban alkalmi imák tanítását Írja elő, melyeket a vallási tárgyak során meg kell tanítani. Helyesen van. Az imádkozást már a gyermekkorban meg kell tanulni és szokni. Jó keresztyén szülő már kicsinykorban, a tanköteles kor előtt megtanítja gyermekét egy-két fohászra, sőt az úri imára bizonyosan. Sajnos jelenség, hogy — kivált a műveltebbeknél — mindenféle mesékkel és a karácsonyi piacon megjelenő, többnyire külföldi származású sületlen versikékkel agyon tömik a „kicsikét“, de imádságról a családban alig hall valamit, mig az iskola küszöbét át nem lépi. A felekezeti iskolának válik feladatává beoltani a gyermeki lélekbe és ott fejleszteni a hitet; megismertetni a hit tárgyait, megszerettetni az örök eszményt, a Krisztust és az Atyát, akitől száll alá minden jó adomány az égből. A felekezeti iskola kötelessége a valláserkölcsi törvények ismertetése s azok nyomán kitörölhetetlenül bevésni az Isten félelmét, felebaráti szeretetet, szülők tiszteletét, embertársaink becsülését és a közintézményekhez való meleg ragaszkodást. „Tanítsd a gyermeket az ő utjának módja szerint, még mikor megvénhedik se távozik el attól. (Péld. 22 :6.) A gyermeki'szív fogékony, melybe Írhatunk, vethetünk és ha nem Írunk, nem vetünk, nem marad üresen, maga magától megtermékenyül, azonban nem a szépet, jót, nemeset, igazat hozza termés gyanánt. Okszerű mivelés alá kell vennünk a gyermeki lelket, hogy abban ne a hitványságok hatalmasodjanak el, hanem az erények, a valláserkölcsi igazságok s mindazok a nemes tulajdonok, melyek az embert emberré, Isten és emberek előtt értékessé teszik. Tantervűnk ezt mondja: „Inkább végezzen a tanító kevesebbet, de amit végez, azt ne csak az észnek, hanem a szívnek is adja s lelkileg úgy maga, valamint a gyermeksereg is teljesen bele mélyedjen“. Gyönyörű tanács, méltó a megszivlelésre, még méltóbb a foganatosításra. Azonban itt egy kissé meg kell állapodnom, hogy szemébe nézhessek a jelenlegi tanítási formulának és református egyházunkban divó azon szokásnak, mellyel híveink a közönséges istenitiszteletben részt vesznek. Előre kijelentem, hogy a vádaskodás távol van tőlem, csupán az egyházépítés gondolata lebeg előttem, midőn éppen erre a tárgyra kívánom felhívni a figyelmet. Példákra hivatkozom; egyes tapasztalati jelenségekből akarom megállapitani, hogy ref. egyházunkban az imatanítás körül hiba van, melynek következménye aztán az, hogy híveink a nyilvános isteni tiszteleten nem tudnak olyan buzgósággal és áhítattal résztvenni, amint ők maguk is szeretnék s amint az kívánatos volna, akár magán, akár közérdekből. Istenitiszteletünk rendje, menete, speciális szokásaink túlnyomóig néző és hallgató szerepre szorítják híveinket. A tanteremben is a fődolog a könyvnélküli tudás, tehát az ajkak mozgása, mig a lelki éhség és szomjúság felkeltése, illetve a hűvös kútfőhöz való vezetés talán egészen figyelmen kivül marad, pedig tantervűnk ezt is célul tűzi ki és ref. keresztyén szempontból nélkülözhetetlen. De menjünk sorban. Tantervűnk szerint „a növendékek tanítójuk vezetése mellett az iskolából bemennek a templomba és résztvesznek az istenitiszteleten“. Ez a cél kitűzése. De kérdezhetnénk, résztvesznek-e valósággal, vagy pedig csak jelen vannak azon ? Mert részt csak az vesz, „aki foglalatos a könyörgésekben, imádkozásban, dicsérvén és áldván az Istent“. (Csel. 1 :14., Luk. 24:53.). Aki pedig részt nem vesz, az csak jelen van ott és kényszerűségből tölti az időt, mint az utas a váróteremben. A szoktatástól sok függ, mondhatnám, minden. Mint a rendre, tisztaságra, pontosságra és társadalmi szabályok megtartására rá lehet szoktatni a gyermeket, éppen úgy arra is, hogy a közönséges istenitiszteleten öntudatos tevékenységével vegyen részt; lelkiszükség vigye oda és ne a szokásos, időtöltés vagy éppen a kénytelenség. Legelső kivánalom erre, hogy a gyermek kellő komolysággal tanulja átlépni a templom küszöbét,
