Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-04 / 1. szám

1. szám.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

5. oldal.

az államosítás, amit én a magam részéről örömmel és megnyugvással fogadnék, a közel vagy távol jövőben be is következnék. Nagyon természetes, hogy a mi egyházi életünk és berendezettségünkből folyó különbségek az egyes tanítói állások között ezentúl is fennmaradnának, a nagyobb javadalmi állásokra ezentúl is módjukban állana gyülekezeteinknek a nekik tetsző és megfelelő erőket választani és alkalmazni.

Akár ez a módozat fogadtatnék is el elkülönítési alapul, akár vajha ennél jobb és megfelelőbb javasoltatnék, semmi értelme és jelentősége nem lenne annak, ha teljes erővel, minden tényező hathatós közreműködésével nem törekednénk arra, hogy ennek az elkülönítésnek az életben érvénye és kézzelfogható eredménye is legyen s az a magas állam részéről is elismertessék s tanítóink fizetése annak megfelelőleg rendeztessék.

Tanító-egyesületeinknek, egyházmegyéinknek össze kell fogniok s kerületeinket sürgetniük, hogy a konvent utján mindaddig zörgessenek a minisztérium ajtaján, addig a kérdést nyugodni ne engedjék, míg erre nézve a miniszter részéről biztos, határozott, kétségbe nem vonható kijelentést és megfelelő törvényes intézkedéseket nem tesznek. Lehet, hogy talán túlozok, de én nem habozom kijelenteni, hogy ennél fontosabb, életérdekeinket, tanítói karunkat, egész hitfelekezetünket mélyebbről érintő kérdést ma az 1848. évi XXL t.-c. kivételével anyagi téren nem ismerek. Küzdjünk megvalósításáért, a kedvező megoldásért, a kérdés fontosságához mért erővel, visszautasítást nem tűrő, lankadatlan kitartással. Lehetetlenségnek tartom, hogy a magas állam elzárkózzék, jogos és méltányos s teljesen az igazságon alapuló, hitfelekezetünk egyeteme által erősített kérésünk elől, s ha teljesül, ha jogos kívánságunk megvalósul, biztosítva lesznek gyülekezeteink a bizonytalan jövő esélyeivel szemben, s nem fog lelkes tanítóink serege panaszolkodni, elégedetlenkedni mellőztetésük s egyházi ténykedéseiknek nem honorálása felett, mert a pusztán tanítói fizetés egészíttetvén ki az 1913. évi XV.—XVI. törvény alapján a megfelelő fizetési osztályig, nyugodt megélhetést, tisztességes honorálást fognak találni a fennmaradó, kántori és preoránsi javadalmakban, a családi pótlékért pedig küzdjenek, zörgessenek fáradhatlanul tovább, s legyenek meggyőződve, hogy segítségükre, szavaik, kérésük támogatására mi is teljes erővel — már csak az igazság, méltányosság és egyenlő elbánás kedvéért is — mellettük leszünk.

A Bocskay-harang**

Október hatodika után való vasárnap volt, hogy e sorok Írója ott ült a new-yorki hetedik utcai magyar református templomban, noha ő maga más keresztyén vallásfelekezet tagja, de ott keresztelték egy jóbarátjának a kis fiát. Az „idegen“ s érdeklődő ember megfigyelésével nézett körül még mielőtt az ájtatosság elkezdődött. Ami legelső sorban feltűnt neki, az a hatalmas szép, magyar nemzeti zászló volt, amely ott diszlett a jobb oldalon, míg balról az amerikai nemzeti lobogó volt kitűzve. Őszintén szólva, sokat hallottunk már sugdosni, célozgatni arra, hogy a mi magyar református egyházaink túlságosan mereven viselkednek az amerikai nemzeti eszmével szemben s hogy olyan expositurái a magyar református egyháznak s ez által a magyar államnak, melyek nem igen simulnak ahhoz a megmásíthatatlan tételhez, amely szerint nekünk, kivándorolt magyaroknak két hazát adott a végzetünk. A két nemzeti zászlónak jelenléte, a magyar és az amerikai lobogó harmonikus egybeolvadása ott a templomban, mindjárt megértette velünk, amiben mi magunk különben sem kételkedtünk soha, hogy ha el is mennek tőlünk telhető legmesszebb határig amerikai magyar református egyházaink a magyar eszme istápolásában, amihez feltétlen joguk van, még amerikai szempontból Ítélve is meg a helyzetet, igenis tisztelik, megbecsülik, szeretik a kivándorolt magyarnak ezt az új hazáját is, Amerikát. Ha nem így volna, akkor nem látnok ott a templomban az amerikai zászlót, mert hiszen senki és semmi nem kényszeríti a bevándorolt nemzetiségek papjait és egyházi elöljáróit arra, hogy az amerikai lobogónak is helyet adjanak a templomaikban.

Úgy tűnhetnek fel talán e sorok itt, ott, mintha nem is volna arra semmi szükség, hogy e körülményt itt külön hangsúlyozzuk, erre itt rámutassunk. Nincs is erre semmi különös szükség, azt szívesen elismerjük. De viszont kétségtelennek látszik előttünk, hogy nem is árt ezt egyszer már nyíltan megírni és hangsúlyozni. A magyar református egyháznak, amely az óhazai egyház alá tartozik, itt csatlakozott egyháznak szokás nevezni, sok ellensége hirdetett már nyíltan, vagy titokban olyan dolgokat erről a magyar egyházról, amely dolgok ártalmára lehetnének ez egyháznak, ha igazak volnának s amely dolgokról sokan

* A „Szabadság“, clevelandi (Amerika) magyar napilap 1913 dec. 13-iki számából.

Alapíthatott 1864-ben. A vidék legrégibb és legnagyobb oipőüzlete Alapíthatott. 1834ben.

Manheim Ármin, ezelőtt Altstädter J. cipőraktára Pápa, Kossuth L. utca,

hol mérték szerint, vagy egy beküldött minta-cipő után nemcsak divatos és szép, de főleg tartós és jól álló cipőket lehet kapni. — Beteg és szenvedő lábakra (orthopäd-munka) kiváló gondot fordít.

—- Vadászoknak különös figyelmébe ajánlja garantált vízmentes vaddszcipöit és csizmáit. "

Üzletemet ugyanezen utcában, a postapalotával szemben épült házba helyeztem át-