Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-04 / 1. szám
6. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1914. elhihették, főleg az amerikaiak közül, hogy igazak, noha nem azok. Értjük ama híreszteléseket, melyek nem egyszer felmerültek már és amerikaellenesnek szerették volna feltüntetni a magyar református egyházat ebben az új hazában. Ám térjünk vissza arra a vasárnapi istenitiszteletre, amely mint már fentebb is említettük, történetesen az október hatodikát követő vasárnapon volt. Két beszédet mondott azon Kuthy Zoltán esperes: egy tulajdonképeni egyházi beszédet s egy alkalmi, ünnepi beszédet. Hát bizony mind a kettő az október hatodikának, a magyar Golgothának, az aradi vértanuknak dicsőítése volt. Olyan hazafias, olyan magyar beszédek, amelyeket igazán érdemes volt annak az ott egybesereglett amerikai magyar közönségnek isteni félelemmel hallgatni. Egyik beszédében elmondta újra, töviről hegyére, részletesen az egész aradi tragédiát, emlékezetünkbe vésve ismét és újólag és frissen azt, amit tudtunk ugyan gyermekkorunktól fogva mindannyian, de aminek számtalan részletét mégis csak régen elfeledtük. Másik beszédében olyan magasztos szempontból beszélt az október hatodikáról, ahogyan ahhoz a helyhez illett, amelyen állt s amelyről beszélt. A jó ég tudja, hány éves amerikás magyarok voltak ott a padsorokban, de az az egy bizonyos, hogy szem nem maradt ott szárazon s szív nem maradt megindítatlanul. Megmozdult ott, abban a kis amerikai magyar templomban mindenki ereiben a magyar vér. Erősebb, intenzívebb, tisztább magyar szónoklatot el sem lehet képzelni, mint a Kuthy esperes szavai voltak. S a beszéd végén, noha tárgya igazán specialiter magyar volt s minden félremagyarázhatás nélkül elhagyhatott volna minden megemlékezést minden egyébről, mint az október hatodikával kapcsolatos dolgokról, szép, meleg szavakkal emlékezett meg a mi új hazánkról, a bennünket szeretettel befogadó Amerikáról is, annak megbecsülésére, tiszteletére, szeretetére intve és tanítva a híveket. Mindig tudtuk, hirdettük és vallottuk, hogy a magyar szülőhaza és Amerika szeretete egyáltalán nem ütközik egymásba s nagyon jól megfér egymással, de mégis valósággal meg voltunk lepetve mi magunk is, amikor azok után a lángoló, végtelen magyar hazaszeretet sugárzó szavak után olyan igaz, becsületes, őszinte szeretet hangját ütötte meg Kuthy Zoltán akkor is, amikor Amerikáról kezdett beszélni. Ezt az egész október hatodiki ünnepet és istenitiszteletet oda lehetett volna állítani, mint mintaképet, mint példát és bizonyítékot arra, hogy mennyire megfér az a két nemes érzelem egymás mellett s nem igaz, hogy aki nyíltan és forrón, sőt ha kell, tüntetőleg szereti itt is a magyar szülőhazát, az nem lehet jó szívvel Amerika iránt. Az ember szinte azt szerette volna mondani végül, hogy ime quod erat demonstrandum, ami bebizonyítandó volt, az bebizonyíttatott: az amerikai magyar református egyház tényleg kultuszt csinál itt is a magyar hazaszeretetből s talán még jobban igyekszik azt ápolni itt, mint odaát az óhazában, hanem azért nincsen ebben a kultuszban egy szemernyi olyasmi sem, amit mással, mint rosszakarattal, félre lehetne magyarázni. Ne keressen tehát senki sem csomót a kákán s ne akarja senki sem úgy tüntetni fel azt a nyíltan vallott, de éppen azért becsületes magyar hazaszeretet, melyet magyar református papjaink Amerikában magyar apostolokként hirdetnek, mintha az csak távolról is sértő lehetne az új hazára, Amerikára nézve. Nem az! Semmi tekintetben sem az! A new-yorki magyar református egyházközségnek nagy ünnepe volt a közelmúlt hetekben. Harangszentelés volt, a Bocskay-harangot avatta fel ünnepélyesen az esperes, az egész new-yorki magyarság érdeklődése s szeretetteljes részvevőse mellett. Nemcsak a református, hanem katholikus egyletek is résztvettek a szép magyar ünnepen, mert hiszen mi más egy Bocskay-harangnak Amerikában való ünnepélye, mint magyar ünnepély? A felekezeti türelmesség és szeretet szép ünnepe is lett így abból az ünnepből, mely egyébként újabb tanujele volt annak a nagy fellendülésnek, amelyre büszke lehet Kuthy Zoltán esperes, de büszke lehet az egész egyházközsége is. A sajátságos kivándorlási viszonyok közt minden egyes amerikai magyar templom egy-egy amerikai magyar erősség, vár. Az újságon és az egyleteken kívül egyedül a templom az, amely a magyarság, a magyar eszme s a magyar szó fenntartója itt, Magyarországtól távol, ebben az új hazában. S a magyar templomok nélkül a második generáció már nem is igen tudna magyarul, aminthogy számtalan példa bizonyítja, hogy az olyan amerikai magyar családokban, amelyek gyermekei már nem magyar templomba járnak, a magyar szó lassan, de biztosan kihal. Kár pedig ez és a mi véleményünk szerint, szégyen is. Évek hosszú sora óta szakadatlanul hirdeti ez a lap, a Szabadság, azt, hogy az amerikai magyar szeresse és becsülje meg ezt az új hazáját. Hirdettük mi már akkor is, amikor azt még magyar részről sokan való-Régner Pál templom- és díszfestő Páp£L Templomok festéséről számos elismerő levéli — Több kiállításon kitüntetve 1 Több páp<tí templom restaurátora I — Elvállal szobák, termek művészi festését 1 Alapíttatott l&7J-bcn* — Cím- is betűfestészet! — Modern kiviteli — Szolid árak! — Alapittatott í 871-ben.
