Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1914-10-04 / 40. szám
Huszonötödik évfolyam. 40. szám. Pápa, 1914 október 4. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 4-50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Á HÁBORÚ KILÁTÁSAI EGYHAZUNK SZEMPONTJÁBÓL. ? r "éjszakon és délen dörögnek az ágyuk. P Megértettük-e már, hogy miről beszél' nek? A világot megremegtető dörgés o=a felriasztotta-e álmukból az évtizedeken át alvó isteni erőket? A megrabolt fészkekben sírás, panasz, jajkiáltás hangzik s a golyózápor után a hörgő keblek vérehullása hihetetlen hatalommal rázza fel az emberi lélek legmélyebb, legnemesebb érzelmeit, az önfeláldozást, az igazság szeretetét, a testvériség érzetét. Népek és egyesek önmaguk fölé emelkednek. Ezek a hangok, ez a tapasztalat felébresztették-e Krisztus katonáiban a már-már lankadóban levő mindenható érzést: a felelősség érzetét? Miért vannak ők, mivel tartoznak azért a nem nagy kitüntetésért, de annál nagyobb jelentőségű kiválasztásért, hogy hazájukért ne vérontással áldozzák életüket? Lángra lobbanó szikra hullott le az emberiség testére s vérgyullasztó hevület, vérfagyasztó áramlás ölelkezett össze csodálatos harmóniában, hogy népek, nemzetek keljenek fel megmutatni erőiket, nemzeti önérzetek rejtett kincseit. Átalakult a nemzeti és egyéni öntudat. Átalakult, megtisztult s megnemesedett tartalommal telt meg. Mintha valami delejes, felzavaró és összerendező áram hatolt volna be az emberi öntudatba, mintha valami delejes patkó szorította volna át az emberi lelkeket, úgy léptek félre a köznapi, hitvány érzelmek s úgy állottak fel összekapcsolódva eddig nem látott, eddig nem tapasztalt megtisztult, emberi képességeink. Az ember nagyobb lett, mint amilyennek eddig mutatta magát. Megszégyenült a mi kishitűségünk. Isten él és nem alszik. Él és bennünk él. Él és mi megmutatjuk, hogy rajtunk keresztül él. S ez átalakult, e megnemesült emberrel szemben nekünk semmi kötelességünk ? Az egyház tétlenül nézze tagjai lelkének forrongását, ébredését, irányítását váró felkavart bensejét? Isten semmit sem szól az ő prófétáihoz ezzel a nagy világforgataggal? Nem akarja felhasználni népek és egyesek hirtelen átformálódását országa ügyének feltűnőbb előbbre juttatására? Isten országának munkásai apostolok, próféták, mártírok utódai, hallgattok-e a lelketekben kavargó, felrázó és tettre kényszerítő szóra: íme, én munkálkodom, ti is munkálkodjatok. Isten munkálkodik. Nézzetek körül! Csodálatos egy teremtése az ember az Istennek. Mikor feljajdul belsejében, mikor fájdalom, aggodalom, kétség és bizonytalanság között vergődik, akkor felismeri Istent, vagy legalább is keresi őt, akkor felkiált hozzá segítségért, mert tudja, hogy Isten a rosszból is képes jót előhozni. Felkiált most is. Egyetlen reményét Őbelé veti. Ki segíthetne meg minket, ha Isten nem? — mondja a történelem bizonysága által megerősített meggyőződéssel. S ez a sokszor sablonszerű, sokszor önkénytelen szólásmód most tartalommal telt meg. A szívek legmélyéről fakadnak fel az imaszerű sóhajok, felkiáltások, vágyódások. Onnét, hol — nem messze vagyunk Istentől, hol az ö lelké-_ vei érintkezhetünk. Felkiált a lélek szele által megérintett nép és minket választott ki Isten eszközül, hogy az ő nevében feleljünk e felkiáltásra, hogy az ő feleletét tegyük megérthetővé a remegő s Isten lelkének megtapaszta
