Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1914-06-07 / 23. szám
Huszonötödik évfolyam. 23. szám. Pápa, 1914 junius 7. DÜNANTDLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4-50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Az a bizonyos II. t.-c. 38. §. Lelkészválasztási törvényünk jelenleg az érdeklődés homlokterében áll. Nemcsak az egyházi lapokban megjelent cikkek, hanem az egyházmegyék is túlnyomó számban állást foglaltak e törvény tarthatatlansága mellett. Csaknem egybehangzók a vélemények, hogy e törvény sok zavarnak, igazságtalanságnak és visszaélésnek forrása. Mi most nem akarunk áttekinteni az egészen, csak annak egy rendelkezését tesszük szóvá. Ez pedig az a híres, hogy ne mondjam, hírhedt 38. §. „A megválasztott lelkész az általa elfogadott állomáson köteles legalább egy évig szolgálni s ennek az egy szolgálati évnek tényleges eltöltése előtt más állomásra nem is pályázhat.“ Nincs olyan sokértelmü talány, melyet többfélekép igyekeztek volna magyarázni, megfejteni, mint ezt a §-t. Hozzájárul a kérdés bonyolulttá tevéséhez az a körülmény is, hogy lelkészválasztási törvényünk különbséget tesz meghívás és pályázat útján történő választás között. Már most vannak, kik azt állítják, hogy e § alapján egy év eltöltése előtt semmiképen sem mozdulhat a megválasztott lelkész, akár pályázatról, akár meghívásról legyen is szó. Mások ismét azt az álláspontot foglalják el, hogy meghívni lehet valakit egy év eltöltése előtt is, csak a pályázat tilos. Mások szerint mindegyik megengedhető, ha az új állomás elfoglalásának idejéig az egy esztendő letelik. Sőt még olyanok is akadnak, akik egyszerűen túlteszik magukat e § rendelkezésein s a bármikor történő pályázhatás jogosultságát hirdetik. A 38. § ilyen szfinx-szerű volta miatt azután néhol egy egész élet reménysége, jobbrafordulása hiusul meg, másutt pedig csak hosszú harcok, küzdelmek után jut el valaki céljához. Nincs aztán nagyobb igazságtalanság, mint mikor egyiknek ügye elbukik amiatt a törvényrendelkezés miatt, ami ugyancsak egy másiknak nehézséget nem okozott. Ide tehát egységes megállapodás, törvénymagyarázat szükséges. Még pedig — ha az új törvényalkotásig az egész egyházegyetemre nézve ilyen nem is lehetséges — legalább is az egyes kerületekre nézve. A mi egyházkerületünk egy pozitív eset kapcsán most ezt meg is teheti, sőt meg is kell tennie. Cs—ra ugyanis olyan lelkészt hívtak meg, aki állomásán egy évig még nem szolgált. Az ügy az egyházmegyére került. Ám nem — mint várhatta volna az ember, elvi jelentőségű döntésről lévén szó — a közgyűlés elé, hanem a közigazgatási bíróság elé. Ezt azzal magyarázták meg, hogy a választást megföllebbezték, eszerint bíróság elé tartozik. A bírósági tárgyaláson azonban kitűnt, hogy a föllebbezés időközben visszavonatott s ekkor — talán csak nem ezért, hogy az ügy ne kerüljön a közgyűlés elé? — az egyházmegyei ügyész tette magáévá a föllebbezést s hivatalból megindítandó bírósági eljárást indítványozott. A tárgyaláson azután maga az ügyész ejtette el a panaszt, mint tárgytalant s ennek folytán a bíróság a választást helybenhagyta. Mi sem volna természetesebb, mint hogy
