Dunántúli Protestáns Lap, 1913 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1913-09-14 / 37. szám
Huszonnegyedik évfolyam. 37. szám. Pápa, 1913 szeptember 14. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4-50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Megjegyzések a f. évi áprilisi konventí jegyzőkönyvhöz. (Folytatás.) Tárgyaljuk végül magának a szolgálatképtelenné vált ifjú papnak érdekét. Mondjuk, hogy szolgálata 26-éves korában kezdődött s ebben az évben meg is nősült. A 10-ik szolgálati évében szolgálatképtelenné vált s 11 szolgálati évvei s az ehhez járó 42% nyugdíjjal elbocsátják. Ekkorra már van négy gyermeke. Vagyont a rövid szolgálat, kevés fizetés és a gyermekek érkezése miatt nem gyűjthetett. A betegség gyógykezeltetése s a gyermekek taníttatása miatt családi, vagy neveltetési pótlékra, vagy betegsegélyre volna szüksége, nagy szüksége s amikor már nem is elég a fizetése, akkor úti laput kap a konventtől a sarkára, akkor az 1894-ben értékelt s a mostani fizetésével föl nem érő nyugdíjalapjának 42%-val — lakást kereshet magának. Mert a konvent káplántartási díjat és kápláni fizetéskiegészítést, illetőleg az ezeknek alapjául szolgáló szolgálatképtelenséget nem állapítja meg. Azt tegye-e az ilyen szerencsétlen pap, amit a b.-somogyi esperes úr vetett föl esperesi jelentésében, hogy káplántartási kongrua és kápláni fizetéskiegészítés nélkül az egész kápláni fizetés magára vállalásával tartson maga mellett káplánt s így folytassa tovább hivatalát mindaddig, míg tisztességes nyugdíjat kaphat? Ehhez kétségtelenül joga van. De hát az volt-e ez esetben azzal a 119. számú határozattal a konvent célja, hogy a fizetésének minden fillérére egészséges kollégáinál sokkal inkább rászoruló beteg pap zsebéből a káplántartás díját kivegye? Azt tudjuk, hogy az állam mit sem törődik e dologgal, hiszen a káplántartási stb. díjakat éppen azért adja, hogy ahol szükség van rá, használjon, már pedig hol van káplánra nagyobb szükség, mint éppen a beteg lelkész mellett? Arra még gondolni sem akarok, hogy a konvent arra a fiatal papra is rá akarná erőszakolni a nyugdíjat, aki a káplántartást magára vállalja, mert ez esetben többet érne a halál a nyugdíjnál. Számítsuk csak ki. Tizenegy beszámítható évi szolgálat után kényszerítik nyugdíjba; van felesége és'— mondjuk — négy gyermeke. Ha meghalna, özvegye kapna 600, négy árvája 480, összesen 1080 K-t. Ennyi nyugdíjat csak az esetben kapna, ha 800 K kopótlékával nyugdíjigénye 2571 K 42 f-re emelkedett. Ám, ha él, az 1080 K nyugdíjból még gyógyíttatnia is kell súlyos betegségét, míg, ha meghalt, az 1080 K özvegyi és árvái járulékból nem kell egy beteget gyógyíttatni s egy szájjal kevesebbet kell táplálni, egy testtel kevesebbet kell ruházni stb. Ily súlyos okok alapján kérem lelkészértekezleteinket a 119. pont ellen való állásfoglalásra, a konventet pedig e pont hatályon kivül helyezésére. Legyen a nyugdíjintézet az, aminek a törvény tervezte : a nyugdíjba vonulni akarónak menedéke, ne pedig koldústarisznya a betegségtől lesújtott pap nyakában. Az új énekeskönyvről mindenekelőtt azt a fölvilágosítást nyerjük a jegyzőkönyvből, hogy — uj énekeskönyv nem lesz. Tiszteletre méltó konzervativizmuzsal a réginek csak „javított és bővített kiadása“ készül. Olyanformán kell
