Dunántúli Protestáns Lap, 1913 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1913-07-27 / 30. szám
30. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 247. oldal. ismerős gyülekezett már ekkorra össze. Van öröm, mikor egy-egy évek óta nem látott baráttal kezet szorítottunk. Hiszen barátainkkal mindig együtt szeretnénk lenni. Pont délben indultunk, egész Liverpoolig 4 sínpáron bonyolítják le a forgalmat, sőt hosszú részleten 6 sinpár fekszik egymás mellett. Látszik, hogy Angliában vagyunk. Hajónk, a Celtic, ugyanazé a társaságé, amelyé a Titanic volt. Csakhamar otthonosan érezzük magunkat. Hogy is ne! Az idő pompás és a sok utas között 27-en vagyunk, akik a világgyülésre készülünk. Ez a 27 küldött összesen 11 nemzetet képvisel. Tán mondanom sem kell, hogy állandóan együtt vagyunk ; itt van Wilder, egyike a legszeretetreméltóbb embereknek, akiket valaha láttam, különös tehetsége van arra, hogy nagy dolgokat igen egyszerű nyelven tudjon beszélgetés közben előadni. Látszik, hogy sokat van a titkos kamrában. Itt forgolódik köztünk báró Nicolay, ez a különös orosz arisztokrata, különösnek azért mondom, mert egész életét a diákmozgalomnak szenteli, azt mondja, ebben a mozgalomban van Oroszország reménysége. Úgy-e, valóban különös ! ? De én azt mondom, igaza van a bárónak. Van két kinai orvosjelöltünk is. Ők a legélénkebbek a társaságunkban, oly kedvesek, hogy lehetetlen nem szeretnünk őket. Az egyik, dr. Wű, a napokban alaposan megütötte a könyökét; de azért nem panaszkodott, azt mondta, a kínainak sohsem szabad fájdalmat mutatni. Itt üdvözölhetem az én kedves finn barátomat, Lehtonen Aleksi-t is, akivel a tavalyi, liverpooli világgyűlésen ismerkedtem meg és akivel azóta folyton levelezek. Svájcot hárman képviselik, akik élénken kérdezősködnek Molnár Jenőről és Vass Vincéről, akiket Géniből ismernek, örömmel mondom el nekik, hogy mily buzgón dolgoznak mindketten a magyar diákmozgalomban. Minden egyes küldöttet külön érdemes volna felsorolni; de nincs rá idő és hely. Azt hiszem, sohsem fogjuk ezt az utazást elfelejteni. A tenger csodálatosan keveset hullámzott. Wilder mondta, hogy ő most tizenötödször keresztezi az Atlanti Óceánt és még sohsem volt ily pompás útja. Minden nap tartunk közös bibliaórát, melyen a különböző nemzetiségű delegátusok tartanak rövid elmélkedést, egyik reggel én reám is rám került a sor. Vasárnap d. e. rendes anglikán istenitisztelet volt, melyen azonban a többi felekezetek is résztvettek. Az egyházi beszédet egy, a Labradori félszigeten 21 éve dolgozó misszionárius tartotta, aki épp most tér vissza 7 hónapi vakációja után. Megismerkedtem vele; ez is a különös emberek közé tartozik. A 21 év alatt háromszor volt itthon. Évenként kétszer kap postát, az első 15 év alatt úgy látszott, semmi eredményt sem tud elérni a gyér indián és eszkimó lakosság között. De ő emlékezett a biztatásra: az Úrban végzett munka sohsem hiábavaló s ma? Van 12 evangélistája és mintegy 1500 keresztyén egyháztagja; a Church Missionary Society (az anglikán egyház missziói társasága) nem régiben haza akarta őt hívni, mert azt gondolták, hogy a pénzt inkább a nagy jövőjű keleti népek evangelizálására kell fordítani és mi történt? Ez a szegény gyülekezet, mely több száz mértföldnyi távolságon szétszórva él, 2400 K-át gyűjtött össze, hogy megmutassa, miszerint ők megteszik, ami tőlük telik! Hogy ragyogott ez egyszerű ember szeme, amint ezt elmondotta! Azt mondta, semmiért sem hagyná ott ezt a népet, mely őt oly szeretettel veszi körül. El is hiszem. Mi hajtja őt, hogy életét a jég és hófödte, puszta tájakon töltse el, holott élhetne a brit kultúra kellős közepében : Az, ami Pált hajtotta : a Krisztus szeretető. Amint később felfedeztük, van még a hajón egy Indiában és egy Kínában dolgozó misszionárius. Ezek is különös emberek. Nem fáradnak el a Megváltóról való beszélgetésben, szeretnek imádkozni és bibliát olvasni, nern törődve azzal, hogy mit szólnak ehhez mások. Érdekes volt, utazásunk elején arról beszélgettünk, hogy mit csináljunk, hogy méltóképpen előkészítsük magunkat a világgyülésre. A visszahúzódóbb természetűek azt mondták, hogy nincs helyiségünk, hol összegyűlhetnénk, a szalon pedig az összes utasoké. Felállt erre dr. Wú és azt mondta, nekünk meg kell mutatnunk a színeinket, azaz nem kell félnünk attól, hogy mások is megtudják, kit választottunk Mesterünknek. Neki adtunk igazat és az eredmény az volt, hogy ma, amikor útunk utolsó napján hálaadó istenitiszteletet tartottunk, az utasoknak csaknem fele jelen volt a szalonban. Vasárnap d. u. a Kér. Diákok Világszövetségét ismertették különböző szónokok. Ausztria-Magyarország nevében én szóltam helyzetünkről és reményeinkről. A legmegkapóbb volt a kinai beszéde, aki elmondta, hogy egy kinai diák nagy játékos volt; mikor már adósságai csaknem összecsaptak feje felett, feltárta Új könyv! Éppen most hagyta el a pápai főisk. nyomda sajtóját dr. Lakos Béla pápai ref. főgimn. tanár műve: Heltai Gáspár reformátor és kora.----- Ára 1 korona 20 fillér. ----]VI<*<L»'re11clelhetö Kis Tivadar könyvkereskedésében Pápán, Főutca 21.
