Dunántúli Protestáns Lap, 1913 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1913-06-15 / 24. szám
198. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1913. zéki, erkölcsi sülyedettségében. Azt hiszem, mindezeknek mélyebb lélektani okát az író lelkületében kell keresnünk, aki nem tudja fölérezni a férfit, a törekvő ifjút, az embert komoly munkájában, a lányt, a fehér lelket, a hitvest, a családanyát igaz valójában, szépségében. Talán annak a korszellemnek lett áldozata a különben kitűnő megfigyelő Móricz Zsigmond, aki Sári bírójának legtöbb alakjában csak a durvaságot, földhözragadtságot, sőt Veroniban morrel insenitit testesít meg, pedig ahol nem a fotografista, hanem a realista művész beszél belőle, oly jeleneteket ír, amelyek páratlanok irodalmunkban, ilyen a II. felv. (62—63. 1.) Jóska s Lizi jelenete; e jelenet lelki állapotuknak jellemző szavakban oly természetes visszatükröződése, amelyben a durvaságnak még árnyéka sincs, — mondhatni, a maga természetes valóságában ideálisan szép rajz; csaknem ilyen az I. felv. (18—19. lap) Lizi, Jóska szerelmi vallomása, de ebbe már belejátszik egy-pár durvaság is, hol az író szintén a megalkuvás embere lesz s hódol annak a helytelen iránynak; a 22-ik lapon így szól Jóska Lizinek: „óját vágok a lapockádra“, a 19-ik lapon pedig így: „te bogár, te, eggyen meg a . . ., a 20-ik lapon így kérleli: „ne haragudj te nagy-májú!“ Én átnéztem egypár száz szerelmi népdalt, mindenütt inkább becézgető, mint megpirító megszólításokkal találkoztam, mindenütt a lelki élet igaz, fölemelő, erkölcsileg kifogástalan megtestesítésével ; erre csak pár sort olvasok, az utolsó sorokban a természetes valóságnak mesterkéletlenű! találóan remek kifejezésével találkozunk: Búcsúzom a kis falutól, Kis faluban kis kaputól, Kapuban egy virágszáltól, Falu legszebb virágától: Egyet lépek, kettőt állok, Jaj, de keservesen válók. Ugyanezen szerző (Móricz Zsigmond) Magyarosan című darabja nyelvben népies, tárgyban nem, ugyanazon okból gyilkosságot bármely osztálynál találhatunk, a főalakok, a tanító s a kovács nem népies alakok, hisz a kovács nagyon is hangosan emlegeti nemesember voltát; de van egy oly jelenete, amelyért érdemes volt e kis darabot megírni, ez a IX. jelenet; a VIII. jelenet alapján ez a IX. jelenet a parasztravaszkodásnak, furfangnak hű mintarajza, midőn sunyi ravaszkodással kiugratják a tanítóból azt, amit a VIII. jelenet szerint úgyis jól tudnak; a darab címe éppen nem kvadrál tárgyához, másrészt, ha ebben áll a magyarosan, akkor ugyancsak rossz hírbe kever bennünket a müveit nyűgöt előtt; szerencsénkre Jókai Mór már előbb megírta a „magyarosan“ igaz jelentését Sárga rózsa pusztai regényében: a magyaros gondolkodásnak, a férfias önérzetnek, a pusztai magyar népjellemnek valószerűségében páratlan rajzában: A csárda rózsája a nyalka csikóst, Decsi Sándort szereti, de azért a gulyásnak is ad sárga rózsát, mikor a másik messze van. E sárga rózsa miatt, amelyet a gulyás kérkedve emleget, gyepre mennek egy ólmos fütykössel a lovas vetélytársak, segédekre nincs szükség, csak egy csapás s a gulyás ott marad hangtalanul». elterülve a gyepen, hanem a sárga rózsa is hiába várja a csikóst forró csókra; a mélységes szerelmében, férfias önérzetben megsértett magyar legény nem vágyik maradékra, kiváltképpen a csókban. Ugyanilyen jellemzetesen állítja elénk a magyar legényt Szabolcska a Salzburgi csapszékben című kedves költeményében: Folyik a sör, a szó, mígnem összevesznek, Szerető, vetélytárs egymásra ismernek, — de tenni nem mernek vidám verkli-szónál, csakúgy veszekednek! Ha ez a csárda a Tiszapartján volna, Arról a lányról kevesebb szó folyna, Az is, ami folyna, tudom, másként folyna, S idebent azóta — Csak egy legény volna. Csak hibáztatni tudom, hogy Móricz Zsigmond jóbarátai úgy akarják őt nagy íróvá tenni, hogy előzőit kicsinyítik, azok rovására dicsőítik; a jót a jelennek tulajdonítják s megfeledkeznek arról, hogy a múlt nélkül nem juthattak volna a jelen eredményeihez ; én nem mondom, hogy egy Tóth Ede, hogy egy Gárdonyi Géza, kinek Bor című műve legjobb irodalmi termékeink közé tartozik, idealizáltak, azokat a vonásokat megtalálták a magyar népben, de elmellőzték jellemben, beszédben mindazokat a durvaságokat, melyek nem a magyar népet mint népet jellemzik, hanem megvannak minden műveletlen emberben, Móricz Zsigmond pedig éppen ezeket a nem karakterizáló, csak oda tapadt durvaságokat szereti kiemelni, rajzai naturalisztikusok, fotográfszerüek, de nem valószerüek; sokan nem a népet, az úgynevezett népiest rajzolják, hanem a póriasságot, mert azt hiszik, hogy a népies egyenlő a tettekben, szavakban nyilatkozó póriassággal. Mindezekre is vonatkoztatva, fölötte találóan idézhetem Beöthy Zsoltnak pár héttel ezelőtt éppen itt Pápán mondott eme szavait: Az az igazi elfogulatlan szellem, amely a jövő kedvéért nem feledkezik meg a múltról s a múltnak kedvéért nem tagadja meg a jövőt. A Népköltési Gyűjtemény első szerkesz-Aiapíttatott i864-ben. .A. vidék legrégibb és legnagyobb oipőüzlete Alapittatott ísa^ ben. Manheim Ármin, ezelőtt Altstädter J. cipőraktára Pápa, Kossuth L. utca, hol mérték szerint, vagy egy beküldött minta-cipő után nemcsak divatos és szép, de főleg tartós és jól álló cipőket lehet kapni. — Beteg és szenvedő lábakra (orthopüd-munka) kiváló gondot fordít. Vadászoknak különös figyelmébe ajánlja garantált vízmentes vadászcipöit és csizmáit. .—■Üzletemet ugyanezen utcában, a postapalotával szemben épült házba helyeztem át.
