Dunántúli Protestáns Lap, 1912 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-10 / 10. szám
10. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 88. oldal. Református tanítók az egyház ellen.* Ily címen egy cikk jelent meg e lap két számában, melyhez nem lesz fölösleges némi megjegyzéseket fűzni. A cikk írója elég kenetteljesen adja a tanácsokat és úgy tünteti fel eljárását, mint amely egyházának egy hü fiától, egyháza érdekében való, amit — nem lévén a szivek és vesék vizsgálója — sem állítólag, sem tagadólag megállapítani nincs módomban, csak annyit jelzek egyéni felfogásom gyanánt, hogy a cikk olvasásakor ilyenforma gondolataim támadtak: „a szó Jákob szava, de a kezek Ézsau kezei“. Ne vegye rossz néven és sértés gyanánt a jóakaratu őszinteségre hivatkozó cikkíró úr tőlem se, ha én is őszintén megmondom, hogy cikke elején a lelkészek és tanítók viszonyára olyan felületesen odadobott „a farkas és a bárány meséje új kiadásban“ kifejezés a komoly megfontoltság jeleit nem nagyon árulja el, amellett a viszonyoknak vagy nem jói, vagy egyáltalán nem ismeréséről tesz tanúságot. Erre a kifejezésre nézve szeretném szives figyelmébe ajánlani, hogy nem mindig az ám a farkas, aki helyére nézve föllebb áll, mert voltak és vannak báránybőrbe bujt farkasok is és ezek a legveszedelmesebbek az Isten országára nézve. * Mivel az egyik oldalról kiadtam már egy cikket, ki kell adnom a másik oldalról jövő választ is. Én jól tudom és itt nyilvánosan megvallom, hogy mindegyik felszólaló igen jóindulatú, érdemes fia egyházunknak. Azt is tudom, hogy mindegyik igyekezett tárgyilagos lenni. Ez a válasz mégis úgy tűnhetik fel, mintha talán túlozna. Az természetes, hogy az itt elmondottakat általánosítani nem lehet. Igen rosszul állanánk, rettenetesen szomorú volna a helyzetünk, ha általában így kellene beszélnünk. De viszont hiába tagadnánk, hogy bizony vannak igen meggondolatlan fiatal tanítóink is, akik állásuk egyházi jellegéről tudni se akarnak ... A legfőbb hiba pedig ott van, hogy se a kartársak, se a felügyelők (lelkészek, esperesek) nem teljesítik az ilyenek iránt a kötelességüket; nem merik őket úgy rendre utasítani, ahogy kellene. Ezek rontják aztán a kartársak tekintélyét is, meg az egyházi belhivatalnokok között is a jó viszonyt. Ha volna bátorságunk rendet csinálni abban a néhány esetben, amelyben arra elodázhatatlan szükség lenne; ha a kartársi szellem megfelelő nyomást tudna gyakorolni arra, akinek erre igazán szüksége volna: akkor mielőbb megszűnnének a panaszok. Mert hiába: rendetlenség csak ott van, ahol elnézik. És minél kevesebbet lát meg (akár meglátni) és hall meg (akár meghallani) az őrálló — a maga kényelmére gondolva — : annál több lesz a rendetlenség ... Teljesítsük hát mindannyian a kötelességünket és barátok igyekezzünk lenni, ne pajtások! Ma sokan agyon magasztalják a néma ebeket. Nekem [nem kellenek. Erre felé minálunk szőlöpásztornak se fogadunk meg olyan embert, aki se lát, se hall. Még kevésbbé olyant, aki egyenesen nem akar látni, hallani. Szerkesztő. Azt azonban helyesen tette cikkíró úr, hogy különbséget tett azok közt a tanítók között, kik kötelességük tudása és hiv betöltése által is, meg mint törhetlen vallásos és igazi jó református emberek is, önmaguk vívják ki maguknak a kellő becsülést és tiszteletet, amit minden esetben meg is kapnak és azok közt, akik ennek a tisztességnek soha és sehol részesei nem lehetnek, mert a kötelességtudást, jóakaratot és tehetséget az üres beszéd és oktalan ökölrázás soha pótolni nem fogja. Ezt a határvonalat tehát jó volt meghúzni és aki ez ügyhöz szól, kénytelen lesz ezt a legfeltűnőbben megrajzolni. Ezerszeresen hangsúlyozott tisztesség adassák azon derék tanítóinknak, kik valóban azok, kiket ismerve, látva, az ember önkénytelen arra gondol, ne csókoljon-e nekik kezet, ha idősebbek és ne ölelje-e mindig keblére őket, ha egyidősek, vagy fiatalabbak ! De azt a szabadságot már mégis csak adja meg cikkíró úr is a kerületnek, hogy amidőn annak tagjai — általánosságban — értesülnek bizonyos gyűlési hangokról és más egyebekről, melyek az egyháziasságot legalább is furcsa módon akarják bizonyítani, — általánosságban — ők is szólhassanak, különbséget tevén természetesen azok közt, akikre szavuk tartozik és azok közt, akik ezt magukra nem vehetik. Azt mondja cikkíró úr, nem az a fő, mit beszélnek egy tanítói gyűlésen, hanem hogy mit határoznak ? Köszönjük szépen, ha már egyházi törvénybe ütköző határozatot is hoznak, majd csak akkor szólhasson az egyház ? Vagy ért már valamikor valakit bántódás egyházunk falain belül azért, hogy „egyesületi gyűléseken a fiatalabb tanító nemzedéknek egy része — ez se mind — csupa tűz, csupa ambíció, beszél, érvel, agitál,“ mégha „ki-ki a maga módja, tudása és tehetségének mértéke szerint“ teszi is ezt? Hogy lehet hát beszélni szólásszabadság korlátozásáról ? — Folytatása következik. — A Magyar Evang. Kér. Diákszövetség III. országos téli konferenciája. A Mott János látogatása óta egyre erősbödő „Magyar Evang. Kér. Diákszövetség“ folyó évi február hó 2., 3. és 4, napjain tartotta III-ik országos téli konferenciáját az Evangélikus Egyetemes Egyház helyiségében, e gyűlések által is bebizonyítva, hogy egyre mélyülő és szélesebb körre kiterjedő hasznos munkál-Konfirmációi Káté, irta: Kis József. IV. új tantervszerinti kiadás. Ára: 32 fill. Emléklap, finom papíron, ízléses kivitelben. Ára: 5 fillér. Ajándékok: Vallásos iratok, Bibliai fali iratok, Zsoltárok, Imakönyvek, Szentirások, Koszorú füzetek, „Házi Kincstár“ kötetei, Képes új-testamentum, stb. nagy választékban kapható : Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében Pápa, Fő-utca 21-ik szám.
