Dunántúli Protestáns Lap, 1912 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1912-06-09 / 23. szám
Huszonharmadik évfolyam. 23. szám. Pápa, 1912 junus 9. DDBÄBTDLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4-50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Az Isten lélek. Az Isten lélek és akik öt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják, mondja János evangélista (4 : 24). Élni vágyok és a puszta lét nem elégít ki. A mindennapi élet gondjai között sem tölthetem el az időt gondolattalanul, figyelmemet csak a hullámok játékára irányozva, melyek lábaim előtt fodrosulnak és csupán azon alakulásokra szorítkozva, melyeket létrehív és megsemmisít a pillanat. Valami hajt a tudatosság felé, szeretnék tisztába jönni magammal. Én is csak a pillanat müve vagyok-e, mely feltűnik, világít a megtört napsugár színében, azután ismét elenyészik ? — Nem és ezerszer nem. Halálos gondolat ez, mely megmérgezi lelkemet és minden virágát elhervasztja. Kicsufoljam, megtagadjam magamat ? Sőt meg fogom, meg akarom ismerni létem valóságát, élni akarok. És mindent, ami engem azzá tesz, ami vagyok, gondolkozásomat, törekvésemet, szeretetemet, igazságként akarom felfogni. Megtehetem-e és miképen ? A tag, elválasztva a testtől, élettelenné lesz. A növény, kiszakítva földjéből, elhervad, megszárad a nap hevétől és a szelek játékává lesz. Én sem élhetek, én is elhervadok, elpusztulok az idők zivatarában, ha létem alapjától elszakadok és gondolkozásomat, törekvésemet, szeretetemet a maga életviszonyai közül kiszakítom. A falevél magában meg nem él, én sem. Én is egy levél vagyok az élet fáján, annak érői éltetnek. Minden létező amaz egytől származik, az én egész valóm, lelkem, szellemem, öntudatom vele függ össze. Legsajátosabb, legbensöbb valóm semmi más nem volna, mint a természet játéka, egy csodálatos ködfátyolkép, melynek nevet ád a képzetet, anélkül, hogy meg volna a maga alapja, összefüggése, ősképe? Mit tartsak valónak, ha saját magamat csalóka színben látom ? Lelkem nem csalódás, nem látszat; mert létalapja valóság, amaz Egy és örökkévaló. Eredete ott van, ahol minden másnak az eredete; lélek a lélekböl, tudat a tudatból, élet az életből. Megismerem, megragadom, hiszem ezt az eleven életközösséget. Öntudatos, okos valómnak gyökereit belebocsátom az erős, tápláló talajba, származásomhoz görcsösen ragaszkodom és megértem, hogy az örökkévaló Isten gyermeke vagyok. És ime élek és megbizonyosodom magam felöl és egész mivoltom valóság. Gondolkozásom így tárúl fel előttem, mint az örökkévaló gondolat visszasugárzása és biztos vagyok benne, hogy ez igazság. Szeretetemet örök alapra építem és hiszek a szeretetben. És ha minden vágyamat, törekvésemet, a tökéletességnek minden rejtelmét az örök egyetlen valósághoz kapcsolom, akkor, amit szépnek és tisztának, szentnek és jónak tartok, tisztelek, rám nézve valóság, igazság, élettartalom lesz. Létem életté lesz, lelkemnek szabad, öntudatos életévé az örök Lélekben, kibe elmerülök édes szeretettel, hogy vegyek tőle életerőket, azokat pedig, melyek bennem vannak, boldogan kifejthessem. Uram Isten, megtaláltalak lelkemben és benned megtaláltam az életet. Magasztallak és áldalak érte, bár véges létemre meg nem foghatlak Téged, a végtelent. Sokszor megrajzol
