Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-02 / 1. szám
1. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 3. oldal. Lelkész-árvák internátusa felállítását tervezi az „Országos Református Lelkészegyesület“. Igazán nemes eszme. Nagy jóakaratra érdemes. Mert hát Istenem ! hányán vagyunk, akik el merjük mondani, hogy például 4U00-— koronából nem tudunk megélni. Pedig azt is el merjük mondani, hogy a saját személyünkre ebből alig jut 7- rész. Nos, ha meghalunk: akkor a feleségünk, ha van öt apró gyermeke, kap 1000'— koronát, mondd egyezer koronát. Ebből éljen és taníttassa a gyermekeit! . . . Épp most kaptam kézbesítés végett a közoktatásügyi miniszter urnák egy rendeletét, amellyel egy tanítónénak 660*— korona évi segélyt állapított meg. Ez csak a feleség segélye, gyermekek nélkül. Azt mondja valaki, hogy csak 160‘— korona a különbözet?! Hej, nagy pénz ez annak, akinek magára csak 500'— koronája van; és még nagyobb annak, akinek hatod magára csak 1000’— koronája van! . . . Vájjon, tud-e létesülni a lelkész-árvák internátusa ?! De nem csak ilyen internátusra volna nekünk szükségünk. Nem is egyre, de sokra. Minden középiskolánk és főiskolánk mellett. A római katholikusok ennek az intézménynek is átértették a nagy jelentőségét. Rendre-sorra állítják fel egyik internátust a másik után. Nevelőintézetek ezek! Otthonok! A kolozsvári „Református Szemle“ szeptember 10. számában „Iskoláink“ címmel, nagy éles látással és igazi kálvinista lélekkel, igen figyelemre méltó cikket irt Aleph. Ide jegyzem cikkéből azt, ami szoros kapcsolatba hozható azzal, amit az internátusokról imént mondtam. „Középiskoláinknak kétféle nyavalyájuk van: Nem tanítanak szegényeket és nem nevelnek protestánsokat. Vagy amint azt egyik püspökünk mondotta: a kollégiumokból kiűzték az Istent és a szegény embert. Mérhetetlen az a veszteség, amely az által érte a protestáns kultúrát, hogy az idők változásaival kollégiumaink nem képesek ingyen tanítani, hanem kénytelenek lettek a tovább taníttatást vagyoni cenzushoz kötni. Ma már a jelesen tanuló székely gyerek is bele kerül az édes atyjának 200—300 K-ba, olyan rossz gazdasági viszonyok között, amelyeknél nyomasztóbbak alig voltak Magyarországon. Ebből az a helyzetállott elő, hogy a protestáns kollégiumok nem képesek a néplélek szűz televényéböl táplálkozni és abból reparálni a magyar protestáns kultúrát. Töröljük csak ki nemzeti művelődésünk múltjából azokat a lapokat, amelyeknek viselőit ingyen, egy fillér nélkül nevelték fel régi tanintézeteink és adták át a társadalomnak, mi lesz az eredmény ? Szellemi életünk gerincét, a kultúrát fenntartó elemet látnánk szemeink előtt ködbe veszni. Ez egy kiáltó sebe a magyar protestáns kultúrának. Az a töke, amely kollégiumainkat régen fenntartotta, ma felmegy tanári fizetésekre, adminisztrációra, beruházásra, felszerelésre és nem fordítható arra, amire destinálva volt : szegény fiuk tanítására. Azt hiába beszélik nekem, hogy most is ugyanazon alapítványokat fordítják internátusi célokra, amelyeket régen. Éppen az a baj, hogy csak azokat fordítják . . . Azt az összeget, amit kollégiumaink alapítványai képviselnek, internátusok fenntartására, tanulók segélyezésére kell vala fordítani s az állam segítségét tisztán személyi-, felszerelési- és adminisztrációnális kiadásokra kell vala fordítani . . . Bőd Péterek ma is születnek . . . csakhogy most megmaradnak telién pásztoroknak, mert kollégiumba vinni fiát csak a zsidó bérlő tudja. A Bethlen Katák pedig mostanában a „Vöröskereszt Egyesület“ ügyeiben buzgólkodnak s nem látják azt a fekete keresztet, amely készül reá nehezedni protestáns kultúránkra.“ (így zárjelben megjegyzem, hogy ez az Aleph — amint mondják — nem valami rossz májú reform, pap, hanem — theologiai tanár.) Szó, ami szó : két igen fontos, első rendű szempontból foglalkoznunk kell a protestáns internátusok létesítésének gondolatával: a protestáns szellemű vallásos nevelés és a szegény protestáns gyermekek hathatós gyámolítása szempontjából. Lelkészképzésünk reformja is számíthatna figyelmünkre. Rajtam kívül azonban, a mi egyházkerületünkből, lelkésztársaim közül senki se szólt hozzá még. Nem érdekel senkit ? Senkinek sincs mondani valója? Az éveken át (1902. év óta) készített tervezet mégis csak számíthatna a lelkészi körök szives figyelmére! ím, a haladó élet mindig vet fel új, meg új teendőket, vagy a régieket tünteti fel sürgetőbbeknek. Haladjunk vele! Isten nevében föl a munkára! K. j. Al. vidék legrégibb és legnagyobb cipőüzlete Manheim Ármin ezelőtt Altstädter Jakab cipőraktára Alapíttatott 1864-ben. Pápa, Kossuth PajOS-lltca 10. szám, Alapíttatott 1864-ben. hol mérték szerint, vagy egy beküldött minta-cipő után nemcsak divatos és szép, de főleg tartós és jól álló cipőket lehel gyorsan kapni. — Beteg és szenvedő lábakra (ortophäd-munka) kiváló gondot fordít. — Vadászoknak különös figyelmébe ajánlja garantált vízmentes vadászcipőit és csizmáit.
