Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-02 / 1. szám
2. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1910. Üj-é vben* Az évfordulón, esztendő végén, új-esztendő kezdetén önkéntelenül is visszapillantunk a múltra, és előre tekintünk a jövendőre. Igyekszünk elvonni a múlt tanulságait és megalkotni a jövő terveit. E hangulat alól most se vonhatjuk ki magunkat. Nem is akarjuk. Mindenek előtt igen kedves nyomokat látunk a Kálvin-ünnepélyek utján. Világszerte sokan, nagyon sokan haladtak rajta, egyesek és egyesületek, testvéri közösségek és egyházak. Lelkesedtek és lelkesítettek ; tanultak és tanítottak. A múlt éles megfigyelésénél bírálták a jelent és irányították a jövőt. Gyögyörüséges Kálvin-irodalom támadt, külföldön is, nálunk is. Sokat mélyült ismeretünk, tisztult érzésünk, ízlésünk, és — talán acélosodott az akaratunk. Nagyon szükséges volna ez! Mert hiába való ám, ha Kálvin minden Írását lefordítjuk is magyarra; hiába való, ha még úgy ismerjük is, hogy mit tanított ö, hogyan élt ö, ha csak ismerjük, csak tudjuk, de nincs erős akaratunk, hogy kövessük is munkásságban, férfias egyenességben, képmutatas nélküli kegyességben! Talán jó munkát végezhetne e részben is a Kálvin-Szövetség! Bizonyára sok jel mutatta az elmúlt évben is, hogy éppen nem mély, sőt igen sekélyes, felületes a hitéletünk; hogy se a nyilvános istenitiszteletek, se az építő vallásos irodalom, se a rendszeres theologiai müvek iránt nem volt tapasztalható az az érdeklődés, ami örvendetes jeleit, bizonyítékait adná a lelki erő kívánatos gyarapodásának. Nem lehetetlen, sőt valószínű, hogy e sajnálatos állapotnak oka részben abban rejlik, hogy úgy a népiskolai oktatásban, mint a templomi igehirdetésben mindig csak a könnyűre törekszünk; a mélyreható kérdéseket, mik pedig állandóan és természetszerűen érdeklik szivünket és értelmünket, szándékosan és gondosan mellőzzük. Csak aféle erkölcsi oktatásokat igyekszünk adni, amit kinn az életben is bármely tapasztalt egyén képes adni a tapasztalatlanoknak. Ezt azonban csak úgy futólag említem meg; lehet, hogy más alkalommal bővebben foglalkozom majd véle. De gondolkozzunk rajta mindannyian! Egyházunknak az államhoz való viszonyát illetőleg csudálatosán eltérő vélemények hallhatók. Egyik egyházmegyénk gondnoka (Tóth János kultuszminiszteri államtitkár úr) hajlandó szinte a protestantizmus aranykorának nevezni az utóbbi egypár évet. Érthető buzgósággal tüzetesen összeállította, hogy különböző címeken mennyi segélyben részesülünk és kimutatja, hogy gróf Apponyi Albert minisztersége alatt megháromszorozódott az államsegély... Mindemellett mások, és ezek vannak túlnyomó többségben, úgy látják, hogy a tökéletes egyenlőség és viszonosság elvét tekintve, nem előre, de hátra mentünk. A nagyobb mérvű, — mondjuk — megháromszorozódott államsegély semmi elöhaladást se jelent ezen a téren. Mert a római katholikusok is az utóbbi években épp úgy kapnak az állampénztárból segélyt, mintha épp úgy nem kaptak volna rengeteg törzsvagyont, mint ahogyan nem kaptunk mi! Tény, hogy csak az utóbbi években tudott érvényesülni a r. katbolikusoknak az a testvérieden politikájuk, hogy ha kapnak államsegélyt a protestánsok: kapjanak ők is, tekintet nélkül arra, hogy mennyi közvagyont használnak ők századok óta! Ezen a pénzen aztán internátusokat létesítenek a klerikálizmus meleg-ágyaiul. Gróf Apponyi Albert kultuszminiszter úr tehát visszacsinálta az előbbi kormányoknak azon méltányos eljárását, amellyel azok megakarták szüntetni az állam részéről azt a mostoha elbánást, amellyel a honfiak egy nagy tömegének nagy vagyont adott rendelkezésére egyházi és iskolai szükségleteik ellátására, a másikaknak meg semmit se adott, hanem egészen magukra hagyta őket; éljenek, ahogy tudnak . . . De más jelek is mutatják, hogy hátra felé mentünk. Ugyanis tény, hogy az állami iskolákat egészen pápista iskolákká teszik ; az állami középiskolákhoz római katholikus középiskoláktól helyeznek át rendre-sorra tanárokat, akiknek helyére aztán más, mint pápista nem nevezhető ki. Ahhoz, hogy valaki állami iskolánál igazgató lehessen, első fokú minősítés valamely római katholikus körben való élénk forgolódás. Tankerületi főigazgatókká is egyre-másra neveznek ki szerzetes tanárokat. Stb., stb. Tehát, ha nem volna is „Katholikus Népszövetség“, amely minden téren le akarja szorítani azokat, akik nem római katholikusok, sőt még ezek közül is azokat, akik nem nyílt klerikálisok: akkor is, a csak imént mondottak alapján is indokolt volna az „ Országos Vallásegyenlöségi Szövetség11 megalakulása és munkába állása. De lám ennek megalakításánál se érvényesült az egyenlő elbánás. Mert alapszabályai egy év alatt nyerhették csak meg a jóváhagyást. Bezzeg, nem így volt a Katholikus Népszövetséggel! A Kálvin-Szövetség alapszabályainak meg két évig kellett várniok a jóváhagyásra! Rosszul látna, aki úgy látná, hogy oly csekélységek ezek, amikkel nem érdemes bíbelődni.
