Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-10-09 / 41. szám
350. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1910. s az abból származó kötelességérzet volt alapja annak, bogy a mi református főiskoláink addig, amíg ezek a viszonyok megmaradhattak, a magyar nemzeti oktatás terén a vezető szerepet vihették. A mi pápai református főiskolánkban is ennek a történeti alapon nyugvó fejlődésnek látjuk áldó hatását abban a korban, amelynek egyik kiváló képviselőjéről jelenleg hálával és kegyelettel emlékezünk meg. A hamvaiból újra feltámadott pápai református főiskola fejlődésének, megerősödésének alapját ugyanis az a Márton István vetette meg, akinek ó-collégiumunk egyik termének mennyezetén ma is olvasható jelszava volt a „pro bono publico“ és jelképe az az égő gyertya, amely közjóra világol és a múlt század közepén itt működött nagy tanáraink mind az ö tanítványaiból lettek tulajdonképpen, mint örökösök, hogy az ö munkáját folytassák. Márton Istvánt a világos ész, a tiszta, egyszerű jellem és e főiskolának és annak ifjúságának olthatatlan szeretete jellemezte, ez tette naggyá s az ifjúság bálvánnyává az ősi főiskola tanszékén. Ezeket a tulajdonokat örökölték Ö tőle mindazon tanítványai, akik hozzá kisebbnagyobb mértékben méltók lenni igyekeztek és tudtak. Ezeket a tulajdonokat örökölte Ö tőle, mai ünnéplésünk tárgya, Váli Ferenc áldott lelkű tanárunk is, aki a legfiatalabb és legutolsó volt azok között, akik azt a szellemi kincset, amit 0 tőle nyertek, a mi főiskolánkban közhaszonra áldásosán gyümölcsöztették. Váli Ferenc érdemeit igaz értéke szerint méltányolni csak azok képesek, akik szerencsések voltak Öt személyesen ismerni és az Ö nemes szeretetteljes szivének melegét közelről érezni. Érezte pedig ezt mindaz, aki neki hosszúra nyúló tanári pályáján tanítványa volt. Ékesítette Öt a világos ész, a tiszta, egyszerű jellem, a szigorú kötelesség-érzet, de mégis főleg az a határtalan szeretet, amellyel a főiskola és annak ifjúsága iránt végső lehelletéig viseltetett. Vannak emberek, akik Írásaik, vannak, akik szavaik, vannak, akik tetteik folytán lesznek kiemelkedő nagyságokká a társadalomban. Váli Ferenc ez utóbbiak közé tartozott, azért Öt nem is lehet szóval jól jellemezni, hanem csak úgy, ha az Ö jó szivének kiapadhatatlan forrásából fakadó nemes tetteinek emlékét felújítjuk, magunk elé állítjuk. Váli Ferenc nemcsak tanítónk volt nekünk, hanem nevelőnk is, sőt ezzel is keveset mondok, hanem azt kell mondanom, hogy gondos és szerető édes atyánk volt, aki állandóan szive szerint érdeklődött mindnyájunk testi-, lelki-, erkölcsi jóléte épsége iránt, aki minden szavával, minden intésével, főleg pedig lélekemelő példájával a nemesre, a szépre, az igazra, a jóra vezérelt, mindenek felett az önzetlenségre s a kötelességhü betöltésére buzdított, lelkesített. Mily fényes és lélekemelő példája volt a kötelesség-érzetnek egy tanárnál az, hogy Ö kora ifjúságától késő öregségéig tanítványait úgy kívánta a rendre és pontosságra szoktatni, hogy az óra kezdetén már vagy a tanteremben, vagy az iskola folyosóján várta. Mily szinte emberfeletti szeretet és jó akarat kivántatott ahhoz, hogy az az ember, aki megvont magától minden olyan élvezetet, a mi csak nélkülözhető volt, nem járt társaságba vagy kaszinóba, nem dohányzott, sőt felső ruháit is nagy részben kedves családja tagjaival készíttette, csakhogy a kevés fizetésből is függetlenül, adósság nélkül élhessen, mégis, ha bajban, szükségben levő bármelyik tanuló fordult hozzá segélyért, azt soha segély-nyújtás nélkül el nem utasította. Mily nagy szeretet nyilatkozott meg Váli Ferenc nemes szivében ez iránt a főiskola iránt, amely Öt nevelte, akkor, amikor amellett az igazán nyomorúságos fizetés mellett, amit a főiskola tanárainak adni tudott, mindenkor szívesen vállalkozott arra, hogy egész éven keresztül szakjához nem is tartozó tantárgyakban ingyen, minden díjazás nélkül helyettesítsen olyan — ezen intézetnél tanárul alkalmazandó — fiatal embereket, akik tanulmányaik folytatására külföldre mentek, ezt azonban csak úgy tehették, ha segélyül az egész tanári fizetést megkapják. A főiskolának micsoda szeretete, micsoda ideális lelkesedés kivántatott ahhoz, hogy amidőn a nemzeti elnyomatás, az abszolutizmus megszűnte után a híveknek és a pártfogóknak jóakarata alapítványok tétele, gyűjtés foganatosítása utján főiskolánk felé tordult, az ezen áldozatokból származó vagyoni erősödést az a rosszúl
