Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-08-14 / 33. szám
Huszonegyedik évfolyam. 33. szám. Pápa, 1910 augusztus 14. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős —— szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap, Az előfizetési díjak (egy évre 8 K, félévre 4 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Jézus, mint a keresztyén férfi eszményképe. Irta és a kaposvárvidékí lelkészegyesület folyó évi június hó 7.-én Hedrahelyen tartott értekezletén felolvasta : Szabó Bálint, a hetesi református egyházközség lelkésze. — Folytatás. — Ámde ezzel szemben nemcsak a festők Jézusa gyenge, lemondó szeretetet hirdető egyén, hanem ugyan ilyen felfogással találkozhatunk sok költőnél és Írónál is. Régóta úgy szokás már a keresztyénséget isteni megalapítójával együtt feltüntetni, mint amely intézmény gyengéd és szelíd érzelmek, bizonyos szentimentálizmus melegágya, az élet harcaiban küzdő, a nagy lelki megpróbáltatásokban gyengéknek bizonyult, csüggeteg, a sors szeszélyei és az igazságtalanság elhatalmasodása miatt örökké lamentáló, de semmi továbbira nem képes embereknek menedékhelye, hol Jézus ama hivogatásához képest: „Jöjjetek én hozzám, kik megfáradtatok és megterheltettek, én nyugalmat adok tinéktek“, pihenés és béke vár a sorsüldözöttekre. Kik a viszontagságos életből csak sajgó sebeket hoztak magokkal s most a kétségbeesés örvényéhez közel mégis megpihenhetnek, de lelkűkben nincs semmi öröm, semmi élénkség, semmi derű, csak fájdalmas rezignáció, keserű lemondás, hasonlóan Pergolese hirneves „Stabat Mater dolorosa“-jához, melynek szomorú, bánatos, kétségbeesetten panaszos, majdnem könnyekre fakasztó akkordjait sehol fel nem váltja egyetlen élénkebb, biztatóbb hangszinezet. Jézus ilyesmit nem tanított s ha tanítása megkívánja is, hogy vessünk számot lelkűnkkel s a bennünket behálózó s folytonos kísértésekkel körülvevő bűnök kárhozatos következményeivel, tehát megköveteli a mély, igaz bünbánatot, lelki töredelmet, Önző felfuvalkodottságunk s hiú reményeink teljes letörését, szóval az ó-embernek megöldöklését, miáltal teljes nyomorúságunk, elhagyatottságunk és árvaságunk tudatára ébreszt; gondoljuk meg, hogy ez nála nem végcél, hanem csak eszköz, előfeltétel arra nézve, hogy a hiú, bűnös reményeitől megfosztott, üressé lett szív megteljesedjék az Ö erejével s éljünk, többé nem mi, hanem a Krisztus és az Ö lelke munkálkodjék bennünk a gonoszság és a világnak mindennemű önzése ellen s ez az új élet erős akaratot, kitartást, állhatatosságot követel tölünk, hogy egyrészt régi gyarlóságainkba vissza ne essünk, másrészt az Isten által elénk szabott munkakörben híven és eredményesen dolgozhassunk mindvégig. Itt gyengeségről, a bűnön kívül másról való lemondásról szó sincs. És mégis mennyi veszély fenyegeti az üdvösség után sóvárgó lelkeket még a keresztyén egyházak részéröl is ama szentimentálizmus következtében, mely ez isteni intézmény határain belül nagy mértekben elterjedve, megelékszik annak hirdetésével és komoly tanításával, hogy a hivő lélek csak szálljon magába, mondjon le mindenről, tekintsen az özvegyek és árvák sanyarú sorsára, lássa meg, hogy e világban minden csak hiábavalóság és a léleknek gyötrelme, csak az nyújthat enyhülést, ha mindezen csalódásokban az Úr akarata szerint megnyugszunk s ezzel vége a reánk néző fel
