Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-07-31 / 31. szám
31. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 249. oldal. Hiszen igen jól látjuk azt, milyen fontos az nemcsak nekünk, hanem az egész egyháznak, hogy mindazok, akikre az Űr valahol valamilyen számottevő munkásságot bízott, igazi egyetértésben összetartsanak. Erre irányozza figyelmét a Sátán is. Mivel ő Krisztus országának minden módon vesztére tör, mindig csak azon munkálkodik, hogy egyenetlen séget támasszon köztünk s bennünket egymástól valamikép elidegenítsen. Azért a mi feladatunk, hogy ezen ármánykodásoknak ellene hassunk és minél jobban törekszik az ellenség, hogy egyesülésünket szétszaggassa, annál Dagyobb állhatatossággal és buzgósággal kell azon munkálkodnunk, hogy az egyetértést megőrizzük. Nevezetesen mi prédikátorok hassunk ebben közre. Mert csak az istentelenek örvendenek viszálykodásunknak és civódásunknak és egyszersmind győzedelmeskednek fölöttürdi ób az evangéliom fölött. Ha egységes érzülettől áthatva é s egységes munkán fáradozva látnak minket, amint békésen és szeretetteljesen együtt munkálkodunk, akkor bizalmukat ajándékozzák nekünk ; ha ellenben azt hallják, hogy meghasonlottunk egymás közt és még Krisztusban sem tudunk egyesülni, akkor eme gyöngeségből kiindulva : hitünk ellen emelnek panaszt“. „Legforróbb óhajtásom — írja más alkalommal —, hogy belső közösség jöjjön létre közöttünk. Nem akarunk elállni attól, hogy ugyan Őt valljuk urunknak, és benne óhajtunk egyesülni. Majd egyszer még tökéletesebb egyetértés leend osztályrészünk.“ Ez a szivreható kérés nem hangzott el a pusztába. „Nem óhajtok pusztán az én felfogásomhoz és az én közlésemhez ragaszkodni — válaszolja neki Buliinger —, kivéve, amennyiben azok a valóságnak megfelelnek. Ha már lényegileg nem különbözünk egymástól, miért különbözünk egyéb másban ? A veszély, amely manapság az egyházat az egész föld kerekségén fenyegeti ; nagy ; az evangéliomhoz való ragaszkodást elnyomják, így hát komolyan fohászkodjunk azért, hogy erőnket itt Schweizbau összeszedhessük, hogy így egyházaink megint egyetértsenek. Erre fordítsd minden fáradozásodat ; mi is hasonlóképpen, minden erőnkkel rajta leszünk kötelességünk teljesítésén.“ A megegyezkedésre valló ezen kilátás a legnagyobb Örömmel töltötte el Kálvint. Buliinger levele biztató fénysugár volt neki a felesége halálát követő nehéz időkben. „Szívesebben még aligha üdvözöltem valaha leveledet — írja Buliingernek — , mint ezt; úgy annyira, hogy még családi veszteségem szomorúságának enyhítésére is, amely engem feleségem halálával ért, nagyban befolyt. Mert rendkívül megörvendeztetett engem az, hogy immár semmi, vagy épenséggel nagyon kevés az, amiben szórul szóra egyet ne értenénk. Ha jónak látod, én épenséggel nem vonakodom, hogy Zürichbe jöjjek, hogy így szivem érzületét még jobban megismerhessed. Ne rajtam múljon az, hogy tartósabb békében ne egyesülhessünk, hogy így aztán Jézus Krisztust mindnyájan ugyan abban az értelemben megismerhessük.“ Néhány héttel később hirtelen arra határozza azután magát, hogy Farellel Zürichbe megy. így hát az unión való munkálkodás, amelynek kezdete, mint Kálvinnak Butzerhez irt leveléből tudjuk, teljességgel kétségbeejtő és reménytelen volt, mégis szerencsés befejezést nyert. De azért Kálvin az utolsó pillanatban a schweizi hitvallásokkal való egyesülhetés, meg a békesség kedvéért mégis letett néhány kívánságáról és törekvéséről. „Nem rajtam múlt - Írja Butzernek —, hogy egyet-mást nem fejezhetünk ki tökéletesebben . . . Megadással kell viselnünk azt, amin javítani nem lehet. Mégis jó az, hogy legalább egyesültünk az igazságban és a lényeget erősen megőriztük.“ így jött létre 1549. évben a „Consensus Tigurinus“, a zürichi megállapodás, mint az első közös kapocs, amely a schweizi reformátusokat egymás közt és egyszersmind külorezági hitrokonaikkal összekötette és tudatossá tette bennük azt, hogy mint a nagy református egyháznak részei, mindnyájan összetartoznak. A fenyegető veszély, amely az evangéliomi keresztyénséget majdnem külön Zwingli-féle és külön Kálvin-féle irányzatra szakította szét, el volt hárítva. Az Európa különböző országaiban létező református egyházak tudatára ébredtek összetartozásuknak ; az egymástól távol fekvő gyülekezetek érezték, hogy egyek a Krisztus közösségében. PÍs ezt az egyesülést nem rombolta el azóta semmi. Dacára a dogmatikai-, egyházi- és nemzeti különbségeknek, alkatrészeiben az egész református egyház egy benső hitközösséget képez. Igazán felemelő látvány, hogy a különböző országbeli egyházak — az angol-, francia-, holland-, német-, schweizi-, cseh- és magyar gyülekezetek - milyen szívélyes és eleven barátságot, összetartást táplálnak. Létezik tehát közösség a hit dolgában, a tanokban való átlagos összeegyezés nélkül is. Es ez a nagyszabású, internacionális jelleg : Kálvin műve. Hogy a református egyházra micsoda következményei voltak ennek politikai, szociális és kultúrái tekintetben, azt itt nem részletezhetem. Legyen elég, ha Angliára, Hollandiára, Amerikára és ezek gyarmataira, meg misszióira utalok. De még egyezer hangsúlyoznom kell, Kálvin törekvése volt az, hogy beteljesüljön az, amit a biblia így fejez ki : „egy akol és egy pásztor“. Ez az ideál lebegett Kálvin szeme előtt. Amit ő Farelnek irt, amidőn elhatározta, hogy visszatér Genfbe, az maradt teljes életében mindenben és mindig jelszava és irányítója. „Magam részéről bizonyítom, hogy semmi más nem forog elmémben, mint hogy minden törekvésemet és figyelmemet arra irányítsam, ami egyedül Isten dicsőségét és az ő egyházának megerősödését előmozdítja.“ Ettől a törekvéstől eltelve, állította helyre a békét a viszálykodó pártok közt Schweizban ; a közös lélektől megihletve keresett ő közvetítést Schweiz és Németország között. Milyen jogon? kérdezhetitek talán. Nos, azon a jogon , amit neki a hitrokonság, a béke és testvérszeretet kölcsönzött.
