Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-07-31 / 31. szám
248. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1910. ménnyel s azok a jajszavak pusztába kiáltó szó gyanánt vesznek el, ennek okát én —- legalább a magam részéröl — annak tulajdonítom, hogy van református egyházunknak köialapi pénztára s legtöbben abban a hitben élnek, hogy ez éppen az ilyen nyomorgó egyházak felsegélésére létesíttetett s az irgalmasság gyakorlását az áldozatkészség meghozatalát arra hárítják. Úgy is van a dolog, illetve úgy kellene lenni. Mert méltóztatnak emlékezni arra, nem is olyan régen volt, alig 26 évvel ezelőtt, mikor a közalapi pénztár felállíttatott, határozottan azon célból, hogy abból az egyházi adó alatt roskadozó, nagy szegénységgel küzdő, építkező egyházaink segélyeztessenek. Az eszme az volt, hogy ahelyett, miszerint egyházaink egyenként segélyeznék felhivás utján a szegény, kicsiny és más nemzetiségűek közé ékelt egyházainkat —, amely minden jobb módú egyháznak erkölcsi kötelessége —, sokkal jobb lesz ezen kisebb segélyösszegeket az összes egyházközségekből egy pénztárba összegyűjteni s így könnyebb és hathatósabb lesz a segedelem. Szép volt az eszme, magasztos a cél! Sokan meghozták áldozatukat, ezreket adakoztak a közalapra. Csak az a baj, amit minden nagy eszme kivételénél tapasztalunk, hogy az emberi munka sohasem tökéletes. Az eszme testet öltött, a közalapi pénztár felállíttatott. Minden egyháznak meg kellett hozni a áldozatot. Nem is vonhatta ki magát senki, mert az egyes hívek törvény által köteleztettek a jótékonyság gyakorlására. Működéséről nem beszélek, az tény, hogy kezdetben elhibázott dolog volt a segélyeknek morzsákra való elosztása. Utóbb a tökekamatsegélyekkel úgy lebilincselte magát, hogy immár mozogni alig tud a közalaptól, adván kölcsönt az egyházaknak, úgy, hogy 30 év alatt kétszer annyit kell visszafizetni. így ez is sovány segedelem. Mert ha valamelyik egyház kapott, mondjuk 5000 korona segélyt, ezért kellett fizetni a közalapnak 30 év alatt 7500 koronát, az egyháznak 3000 koronát, összesen 10.500 koronát. Mit kapott tehát az egyház? De a közalapnak ilyen működése, a segélyeknek a legutóbbi időben a minimumra olvasztása azt eredményezte, hogy a töke felemelkedett majdnem 5,000.000 koronára a 26 év alatt, s az elmúlt évben is szaporodott a töke 287.470 koronával. Tehát a református egyház nem szegény, csak sok egyházunk nyomorog a milliók mellett. Végeredmény az, hogy amit az egyes egyházak adnak évenként a közalapra, hogy abból a szegény egyházak segélyeztessenek, az nemcsak a legutolsó fillérig tökésíttetik, hanem még a tökéhez csatoltatik a kamatoknak nagy része is. Mert könnyű a számítás, nevezetesen, az egyházközségek évi járuléka 195.978 koronára van előirányozva, s a múlt évben 287.470 korona csatoltatott a tökéhez, tehát még az egyházközségek járulékain felül több 90.000 koronánál. Azért fizetik tehát egyházaink évenként a közel 200.000 koronát, hogy az tökésíttessék? Elásott kincs legyen? Holt töke? Amelyhez senki hozzá nem férhet, így majd elérjük azt, hogy rövid 15—20 év alatt összegyülemlik 10,000.000—12,000.000 korona töke, s ez alatt egyházaink elsorvadnak, elpusztulnak! Nekünk nem milliókra, hanem virágzó egyházakra van szükségünk. A hitnek temploma nem aranyból és ezüstből építtetett fel, hanem élő kövekből! Kálvin, az unió híve. Irta; Wítz-Oberlin C. A. Dr.f egyházi kormánytanácsos Wien. — Fordította; Kállay Kálmán Pozsony. — Folytatás. — És ez a békeszeretet még sokkal hatalmasabban nyilvánult meg az egyetemes schweizi egyházzal szemlén. Az a veszély fenyegetett ugyanis, hogy szakadás folytán külön Zwingli-féle és külön Kálvin-féle irányzat jön létre. Az úri szent vacsoráról bzóIó tan képezte az ellentét tárgyát. Kálvin közvetítése nélkül bekövetkezett volna a szakadás. Buliinger védelmezte Zwiugli tanítását és Buliinger habozott és ellenszegült. De Kálvin nem hagyja magát elkedvetleníteni. „Mi foglalkoztathatna most bennünket alkalomszerűbben — írja Buliingernek —, mint az, hogy a köztünk levő testvéries érzületet minden lehető módon megőrizzük ?
