Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-07-31 / 31. szám
Huszonegyedik évfolyam. 31. szám. Pápa, 1910 július 31. DDNÁBTŰLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős — szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 8 K, félévre 4 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Kálvíneum. — Közalap. Nagy Lajos belsősomogyí református egyházmegye esperesének ez évi „Esperest jelentés“-éből. Ami illeti a Kálvineumot, ez a legszebb, legmagasztosabb intézménye volna a református egyháznak. A kezdeményező lépések már megtétettek, a mozgalom megindult, a nemes lelkek egész ambícióval munkálkodnak annak létesítésén, szervezkedni kellene az egész lelkészi karnak, meghozni minden áldozatot, hogy a felvetett eszme diadalra juthasson. A kisebb testületeknek, az egyházmegyéknek kellene felkarolni s melegen pártolni ezen ügyet. Minden lelkésznek meg kell hozni a tőle telhető legnagyobb áldozatot. Mert égető szükség az, hogy különösen a több-gyermekes lelkész-özvegyek elhelyezhessék gyermekeiket egy internátusbán, hol ingyen, vagy csekély összegért kellő felügyelet alatt legyenek. A hivatalos egyháznak is támogatni kell ezen ügyet, nemcsak erkölcsileg, hanem anyagilag is. Hiszen már van tanítók háza, hol a tanítók árvái, vasutasok internátusa, hol ezek gyermekei kellő felügyelet alatt elhelyézhetök, tanulmányaiknak folytatása alkalmával. A részletkérdések, t. i., hol állíttassák fel ez a Kálvineum, egy vagy több helyen is, egyházkerületenként, vagy más központokban, ennek megállapítása a szervező-bizottságnak lesz feladata. Ez alkalommal elégnek tartanám, ha a nagytiszteletü és tekintetes közgyűlés kimondaná, hogy hozzájárul a Kálvineum felállításához, azt melegen támogatja s anyagi áldozatot is hajlandó hozni, s egyúttal felhívja úgy a lelkészeket, mint az egyes gyülekezeteket és áldozni kész nemeslelkü világi férfiainkat az erkölcsi és anyagi támogatásra. Még egy dolog van, amit fel kell említenem. Építkező és sok adósággal terhelt egyházközségeink szorult helyzete. Nem tudom, minő érzelmekkel méltóztatnak fogadni azokat a segélytkérö-iveket, melyek az összes református egyházakat elárasztják évenként legalább 10—15 gyülekezet részéröl. De azt mondhatom, hogy engem nagy keserűséggel tölt el, ha olvasom egyik másik egyházunk jajkiáltását, kétségbeesett vergődését a roskadozó teher alatt; mikor igen csekély, 100—200 lelket számláló gyülekezet azon panaszkodik, hogy elszakítva a nemzet testétől, idegen ajkúak közé beékelve, nem képes a hívek nyomorúságos anyagi viszonyai miatt roskadozó, összedüléshez közel álló középületeit, templomát, lelkész lakását, iskoláját renoválni, felépíteni, s az áldozatkész gyülekezetekhez, nemeslelkü emberbarátokhoz folyamodnak segedelemért. Mert senki nincsen, aki rajtuk könyörülne. Megdöbbentő állapot, s ha valakiben érző szív van, nem térbet e nagy Ínség felett napirendre. Vannak — Istennek hála — nagy, fényes egyházaink, melyek anyagiakban nem szűkölködnek; vannak vagyonos híveink, de nem volna szabad felednünk, hogy azok a pusztulás örvényszélén jajveszéklö hívek is hitsorsosaink, testvéreink, akiknek felsegélése, gyámolítása nem pusztán keresztyéni, hanem emberbaráti kötelességünk is egyszersmind. S ha mégis — dacára sok gyülekezetünk nagy nyomorúságának — az első szózat, a segélyre való felhívás nem jár soha kellő ered
