Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-07-03 / 27. szám
210. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1910. ember (Wie ein Mann) emeljék föl visszautasító szavukat. Meg is jelent mindjárt a német evangélikus egyházak választmányának nyilatkozata, mely önérzetes alapossággal részesíti méltó elbánásban e merész támadást. „A német evangélikus egyházi választmány nemcsak elvitathatatlan jogának, hanem múlhatatlan kötelességének“ ismerte az egyházak nevében történt eme felszólalást. Még csak egy figyelemre méltó dolgot említek itt föl. Minálunk a „Ne fernere“ az állam házassági törvényeibe ütközött, államtörvényes jogokat akart megzavarni: mégis talán erőszakosságnak is tartották, hogy protestáns egyházi és világi vezetőink, s a közvélemény a lehető legtapintatosabb formában tiltakoztak ellene. Lehettek olyanok is, akik csak izgágaságnak tekintették a felszólalást, íme, az úgynevezett higgadt vérmérsékletű németek nem késnek egy percet sem az erélyes, határozott tiltakozással. Pedig nem Írott jogokat, tételes törvényeket sértett az enciklika, „csak“ gyalázta a reformációt, s megsértette annak régi és mostani vezéreit, képviselőit. És diplomáciai zavar lett belőle. Elégtételt kért a német közvélemény, a hatalmas nemzet. Igen, mert ö úgy beszélhet és tehet „wie ein Mann“. És ezt meg kell érteni a római pápának is. Mikor fogunk mi magyarok, vagy legalább mi magyar protestánsok az ilyen és hasonló esetekben „wie ein Mann“ beszélni és cselekedni? Nem tünik-e föl ilyenkor, hogy ez a „wie ein Mann“ nekünk nagyon is németül van? Ünneprontás. Irta: Csukás Endre, a nagyrákost református egyházközség lelkésze. Mire ezen soraim lapunk hasábjain napvilágot látnak, lezajlik a képviselőválasztás, így tehát a legszándékosabb rosszakarattal sem foghatja rám eenki, hogy politizálni akarok. (E lapban nem is lehet. Szerk.) Hogy a koalíciós uralom az államháztartás terén mennyi romot hagyott hátra, ez köztudomású; de hogy ennek egyes képviselői a nép lelkületében levő nemesebb érzéseket is mennyire kímélet nélkül rontják, arról akarok én most szomorú, de nagyon szomorú adatokat elősorolni. És ezért a lélekrontásért viselje az ő lelkűk Isten előtt a felelősséget. Gyönyörű tavaszi idők köszöntöttek be május havá- . val, mintha az Úr Isten az elmúlt két esztendő aszállyal sújtott termése helyett két dús termést akarna Összehalmozni. Midőn megjöttek az áldásos tavaszi esők, majd a melegek, az én híveim lelke megtelt hálával az Isten iránt ; a megvidult népiélek hálatelt fohászának nyilvánulásait lehetett mindenfelől hallani. Az én lelkem is felvidult híveimnek az isteni gond-Valponton* Irta: az én szívemben olvasni tudó édes apám. Sem aranyom, sem ezüstöm Nincsen, Érző szívem az én egész Kincsem. Az elvett jó fel van Írva Rája, Nem sepri le semmi vihar Szárnya. Vihet sorsom akár milyen Tájra . . . Nem feledlek soha kedves Pápa!.. . Öledbe a játék mellől Jöttem . . . Hajadonná — emlőiden Nőttem. Az a nyolc év, amit benned Tölték, Egytől-egyig : édes, drága Emlék. Nyolc év előtt, mint parányi Lányka, Félve léptem e nevelő- Házba. Nem csodálom . . . Nyolc év előtt Én itt . . . Nem ismertem ismerősnek Senkit. Sírtam éjjel, sírtam nappal Folyvást, Keresgélvén jó szülőim Arcát. Gvermek-ésszel azt véltem, azt Hittem, Hogy megszokni, sohsem tudok Itten . . . Ám de azok a jó lelkű Nénik, Kiket akkor, nem ismerek Én itt,
