Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1909-11-14 / 46. szám

797

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

798

semmi jót nem talált. Én bátorkodom kétségbevonni azt, hogy az iró a helyzetet hűen festette le. Nem hiszem, hogy ha ő hirdette hűségesen és kitartással az evangéliomot úgy a katedrán beszédével, mint kint az életben életével, hogy az emberek meg ne látták volna benne a hűséges sáfárt és szeretetet ne adtak volna neki cserébe. Ha a misszionáriusok elmennek a teljesen vad népek közé, és mégis tudnak ott is eredményeket elérni, nem hiszem, hogy nálunk, ahol mégis mások a viszonyok, ne tudnánk eredményeket elérni. Ha nem érünk el, akkor a hiba nem az evangéliomban, hanem mi bennünk magunkban van. Krisztusra szüksége van szegénynek és gazdagnak, tudósnak és tudatlannak és mindegyik meg tudja érteni. Mindenkinek van olyan kérdése, amelyre csak Krisztus tud kielégítő feleletet adni és mindenkinek van olyan nyomorúsága, amelyben csak Krisztus tudja megvigasztalni.

Hogyan mélyítsük hát a hitéletet ? Hogyan kezdjük el a munkát?

Először is meg kell ismernünk gyülekezetünk tagjait, azok életmódját, gondolkozását ; követnünk kell Megváltónk példáját, aki működése súlypontját nem a tömegekre fektette, hanem egyénekkel foglalkozott. Ez a legnehezebb módszer, a legfáradságosabb, de a legeredményesebb is.

Hogy kivel, hogyan foglalkozzunk, arra nem lehet útmutatást adni, azt a helyzet szabja meg s minden esetet itt úgy sem sorolhatnék fel, de vannak mégis a nyugati keresztyén országokban berendezések, amelyek bizton hiszem, nálunk is sikerrel volnának beállíthatók : a gyermekeknek a vasárnapi iskola, az ifjaknak az ifjúsági keresztyén egyesület, a a felnőtteknek vallásos estélyek, biblia-olvasó körök, az élő keresztyén szövetségek. Ahol az iszákosság bűne nagyon elharapódzott, lehet alakítani Kékkereszt-egyleteket. Gondoskodnunk kell megfelelő szellemi táplálékról, olvasóegyletekről, vallásos iratok és a Biblia terjesztéséről. Az egyházi bálokat azonban hagyjuk ki a számításból, azokkal a hitéletet nem lehet erősíteni, azokkal csak rontani lehet.

Tagadhatatlan, ha mindezeket meg akarjuk valósítani, akkor keményen kell munkálkodnunk. Ki bírja meg mindezt egymagában végezni ? De ne csüggedjünk, az Ur ad segítőtársakat. Csak soha ne felejtkezzünk meg minden ilyen irányú munkánkban a főcélról, hogy itt az emberi lelkeknek Krisztushoz vezetéséről van szó, hogy minél inkább megteljesüljenek az Ő szeretetével; minden egyéb mellékes. Ha ezt elértük, akkor ami most aggaszt bennünket, önként fog következni. Keresztelő Jánosról jegyezte fel János evangélioma, hogy bevallja: nem ismertem Ot, tudniillik Jézust, de most láttam és bizonyságot tettem, hogy ez az Isten fia. Volt idő, mikor híveink, mi magunk sem ismertük Ot, de el kell jutnunk oda, hogy elmondhassuk mi is Keresztelő Jánossal, hogy láttuk lelkiszemünkkel Ot és bizonyságot tehetünk a saját életünkkel, hogy Ő tényleg üdvözít és átalakít. — Ha híveink ismerik Krisztust, mint valóságot és tudják, hogy az Övéi, akkor nem keli féltenünk egyházunkat, akkor eljárnak a templomba, akkor áldoznak, mert tudják, hogy ők sáfársággal bízattak meg, akkor nem veszítünk a revelzálisok folytán, akkor készséggel megfizetik adójukat, akkor lesz seregünk, mellyel hadba indulhatunk a bűn hatalmai ellen, melyek nemzeti életünket gyökereiben támadták meg.

Ez mind megtörténhetik. Nem erővel, sem hatalommal, hanem az Isten lelke által. Ne mi akarjunk tenni, hanem engedjük az Ur lelkét működni, fogadjuk el alázatosan parancsait és kövessük, amerre vezet. A lelkipásztori állás a legfenségesebb hivatás, de a legnehezebb is. Az Isten azonban adott erőket, hogy a nehézségeket leküzdhessük, hogy többről-többre, kegyelemről-kegyelemre haladhassunk. A nehézségek arra valók, hogy legyőzzük azokat és* le is lehet. Csak meg kell tanulnunk a siker titkát. Jézus megmondotta: kérjetek és adatik, keressetek és találtok, zörgessetek és nyittatik. Es igaza volt, véderedményében a keresztyén egyház munkája ide megy vissza, az imádságra, mert ebben adja az Ur magát oda, hogy mi erősek legyünk, a mi erőtlenségünk dacára is.

Ansgart, Észak nagy apostolát, kérték a skandinávok, hogy tegyen csodát. Ö azt mondotta, hogy ha Isten valóban hatalmat adna neki a csodatevésre, 0 csak azt kérné, hogy hadd mutassa meg életében a szent élet csodáját. Nekünk mindnyájunknak erre kell törekednünk, mert a leghatalmasabb prédikáció, a leghatalmasabb hitmélyítő az, amikor mi életünk-