Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-11-14 / 46. szám
795 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 796 látva üres templomainkat, mégis azt kell mondanom, hogy az egyháztagok hitélete nagyon alacsonyrendű, mert különben vágynának a keresztyén közösség után. Nagy napilapjaink szelleme minden egyéb, csak nem keresztyén. Ha néha-néha jelenik meg egy-egy komolyabb cikk, az egészen eltűnik a sok elvtelen, minden mélyebb ethikai alapot nélkülő Írások tömegében. Egyházi lapjaink telve vannak panasszal az egyháziatlanság terjedése, a katholicizmus térfoglalása és ellenünk irányzott támadásai miatt. Keresztyén szellemű Íróink és költőink, akik számot tennének, leszámítva tán Kozma Andort és Szabolcskát, nincsenek, ezek is csak ritkán ütik meg lantjuk húrjait, hogy az örökkévaló dolgokról szóljanak. Akartunk új énekeskönyvet csinálni, nem sikerült, — mert megrendelésre akartunk énekeket íratni. Gyülekezeteinkben sok helyütt az egyházhoz tartozás abban áll, hogy az egyházi adót kivetik és aztán az egyháztag azt kénytelenkelletlen megfizeti. A vegyesházasságoknál adott revelzálisok folytán állandóan veszítünk. A nemzetközi, istentagadó socializmussal szemben csak most kezdünk el gondolkodni, hogy valamit tennünk kell. Műveltjeink jó részét az áltudomány tartja béklyóiban ; azt hiszik, hogy a hit ellenkezik a tudománnyal. Az alkohol-fogyasztás a statisztika tanúbizonysága szerint hazánkban állandóan emelkedik. Az »egyke« rendszer főként a református gyülekezetekben dívik. íme, kiáltóbb bajaink egynémelyike. Nem vádképpen hoztam fel, csak tényeket akartam leszögezni. Ezek azok, amelyeket mindenki meglát, aki szemét készakarva be nem hunyja. Vaunak természetesen finomabb természetű tünetek is, amelyeket már csak a figyelmes szemlélő vesz észre, — például, hogy nem szeretünk imádkozni, hogy nem áldozunk a külmisszióra, — de ezekről nem szólok. Nem én vagyok az első, aki így látja a helyzetet. Mit cselekedjünk tehát atyámfiai, férfiak ? — kérdezhetjük mi is. A bajok nyilvánvalók. — Okukat megtalálhatjuk a múlt század racionálizmusában, amelynek gyümölcseit élvezzük még mindig, a hitetlen tudomány térthódításában és abban, hogy az egyház nem felelt meg azoknak a váradalmaknak, amelyeket beléje helyeztek. Vagy elmondhatjuk-e igaz lélekkel, hogy kálvinista egyházunk megtette kötelességét, példáúl a szociálizmussal szemben? Ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy nem Míg nem ismertem Krisztust, mint az én Uramat és Üdvözítőmet, addig, ha a most feltüntetett valóságot szemléltem, szinte kétségbeestem és értelmem kételkedni kezdett, hogy hát vájjon igaz-e az a hit, amely csak ilyen hatást tud gyakorolni a hívőkre. Azt gondoltam, hogy a keresztyénség is csak egy a világ vallásai közűi, amelyeket a rohanó idő lassanként eltemet hullámaiban és jön egy másik vallás, amely az új-kor embereinek a lelki szükségleteit lesz hivatva kielégíteni. Tanulmányozva azonban a történelmet és a saját lelkemet, arra a meggyőződésre jutottam, hogy Krisztus tényleg Isten fia és nem adatott az ég alatt más név, amely által megtartathatnánk. Nemzetemre gondolva, meggyőződtem, hogy Magyarországot semmiféle kormányzás, legyen az negyennyolcas, vagy liberális, vagy akármilyen politikai hitvallású, nem tudja örökifjúvá tenni, arra egyedül csak az evangéliom képes. Meggyőződtem, hogy a kálvinizmusban sem a presbiteri elv az éltető elem, s meggyőződtem arról, hogy bár az ügyek rosszul állnak, van kielégítő megoldásuk is. Ha Jézus nem csupán a múlté, hanem most is élő valóság, nem, nem elég azt rr mondanom, hogy valóság, ha O most is az, akinek mondotta magát, akkor nincs okunk a kétségbeesésre. Ha Ő király, ha Ő az egyház vőlegénye, akkor mindaz, ami most megbénítja Krisztus országa terjedését, csak felhő, amely el fog szállni és a nap újra ragyogni fog. Prédikálunk és nem hallgatnak bennünket? Mit mondott Jézus ? Vessétek mélyebbre hálótokat! Férkőzzünk közel hallgatóink szivéhez, hogy megtaláljuk, mire van nekik szükségük. A »Lelkészegyesület«-ben jelent meg nem rég egy hosszabb cikk, amelyben a falusi népet írja le az ismeretlen szerző és fájdalommal bár, de kimondja a következtetést, hogy ő bennük
