Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-25 / 30. szám
517 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 518 ködjék a virágokban, vendégül hívja a barátait, a zenét hallgathassa és viseljen ékszereket. „A keresztyén szabadsága korlátlan, — mond Kálvin — föltéve, hogy mindent hálával fogadjon, mint az Isten ajándékát és ne engedje, hogy az által lelkében veszteség érje“, ügy látszik ezekből, hogy Kálvin épp oly kevéssé libertinus, mint asccta. Itt az ő „Thesise“: „Aki mindenben csak magát keresi, elveszti magát az önzés és szenvedélyben, mig az, aki oda adja magát Istennek és a testvéreknek, megtartja lelki szabadságát, tevékenysége nyugalmát és békességét és amellett még helyes módon tudja felhasználni azokat az eszközöket, melyek által kényszeríti a világot, hogy neki nyújtsa kincseit. Per crucem ad glóriám“. Kálvin az ő egyéniségével átgyurta a lelkeket: az élesztő anyag az Isten szava volt. Kálvin mindenek előtt korának száraz „intellectualizmusa • ellen küzdött egy egészen vallásos élet javára. Nála a hittétel nincs elválasztva az élettől; a hittétel megfelelő vallásos élet nélkül csak hiú és veszedelmes ábránd; minden dogmának a bünbánat által kell kisarjazni és élővé lenni, szent életre vezetni. Ez az élő hit a Krisztusban. A biblia tekintélye nem az ész okoskodásán alapszik, de a Szentlélek benső tanúságán. A hit kevésbbé a vélemény, mint inkább az érzés dolga. A hit által Krisztus lakik a szívben; a hit által egy mysztikus egyesülés, bizonyos szent szövetség jön létre. És ez a „myszticizmus“ Kálvinnál nem vész el ábrándokban, de rendesen folyik az ész és a lelkiismeret, az erős, biztos dogma és a szigorú, őszinte erkölcsiség két partja között. Majdnem emberfölötti munkásságát bevégezvén Kálvin, a genfi prédikátor elhallgat. Csendesen elbúcsúzik az állam és az egyház elöljáróitól és kileheli nagy lelkét. A világtörténelemben többször látjuk, hogy egyegy nagy birodalom alapítóinak letűnése a birodalom vesztét vonta maga után. Zwinglinek és Luthernek, ezeknek a nemes, jámbor, hősies reformátoroknak halála után, az ég (úgy tetszik) elkezd beborulni; bánatos előérzések támadnak; bizonyos reakció következik be. Kálvin meghal és alig lehet észrevenni valami változást. Minden úgy folyik tovább, mintha Kálvin még helyén volna. Ugyanaz a világosság fénylik az égen. A tészta, melyet Kálvin gyúrt ,elkezd erjedni ellenálhatatlanul, ép úgy Amerikában, mint Európában. Kálvin műve nem az övé, de Isten műve volt. Nyugodtan pihenhet ismeretlen sirdombja alatt, mert mindenütt ragyog szerény, de egyszersmind diadalmas sirirata: „Soli Deo Gloria“ ! Az itt nyújtott vázlat csak gyenge képe Doumergue profeszor hatalmas előadásának, mely úgy tudományos sokoldalúságban, mint költői szárnyalásban és mélyre ható lelkesedésben egyformán gazdag volt. Szemmel látható volt a nagy hatás, amit gyakorolt a nagyszámú s minden rendű részvevőre. Az istentisztelet a 68. zsoltár, a „harci dal“ éneklésével végződött. Aztán még következett a „Mi atyánk“ és az áldás. Fordította: Aebersold Leopoldina. A genii ünnepségek. Julius 2-án este 6 és 8 órakor érkeztek meg a németek, franciák, angolok, amerikaiak küldöttei, számszerint 150-en. Ezen este fél kilenc órakor a Szent- Péter templomban Doumergue montobani professzor, akiről köztudomású, hogy legkiválóbb ismerője Kálvin élettörténetének, munkáinak és munkássága eredményének, tartott előadást. Előadását lapunk e számában más helyen, bö kivonatban bemutatjuk. Ezzel az előadással nyíltak meg a tulajdonképeni ünnepségek. A jelzett időnél már jóval előbb zsúfolásig megtöltötte a közönség az óriási templomot, amelyben annak idején Kálvin hatalmas szelleme szórta az evangéliom fénysugarait. A X. század közepe felé kezdték el építeni ; a XIII. század végén fejezték be. Majdnem teljesen tönkre ment az 1430-diki tűzvészben. Újra építették, olyanná, amilyen most; kivéve a homlokzatot, amely 1749-ből való. A kathedra eredetileg a kórus első oszlopa mellett jobbról volt; innét prédikált Faréi 1535 aug. 8-án oly meggyőző erővel, hogy a tanács végre is elfogadta a reformációt és megszűntnek nyilvánította a kath. kultuszt. (Aug. 27.); 1543-ban átvitték a másik oldalra, ahol ma is van. Mutogatnak egy széket, amit állítólag Kálvin használt a kathedrában. A kathedrálisnak régi bibliája velin-papiron a X. századbeli Írással, a könyvtárban megvan. A toronyban 8 harang van. Közülök négyet újra öntettek; négy régi. Legnevezetesebb ezek közül a Bellerive, igazi nevén Colette; 1459-ből való; Eredetileg a Rive-i franciskánus zárdáé volt; ezzel harangoztak arra az első nyilvános evangéliomi isteni tiszteletre, amelyet Fárel tartott. Azok közül az ünnepélyes cselekmények közül, amelyeket a Szent-Péterben teljesítettek, egy se fontosabb annál, amikor 1559-ben junius 5-én a kollégium és az akadémia szabályzatát felolvasták és ez intézeteket felavatták. Először Kálvin beszélt, harmadiknak Béza. Doumergue előadása előtt és után előbb a férfi énekkar énekelt négy szólamra, azután a közönség a 18. és a 68. zsoltárokat énekelte. Szerencsés gondolata volt Doumerguenek, ami a hallgatóságot igen ketlemesen lepte meg, hogy megnyitó imádságul azt az imát mondta el, amit Kálvin szokott mondani bibliamagyarázatai előtt. Beszéde után elmondta az Úri imát és áldást. Ez az este igen alkalmas volt arra, hogy valóban fönséges érzelmekre hangolja a közelből és messze idegen országokból összesereglett ünneplőket. Kitűnő megnyitó volt. Julius 3-án délelőtt 8—12 óráig volt kitűzve az első ünnepélyes ülés a „Salle de la Reformation“-ban.
