Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1909-07-11 / 28. szám

477

DUNÁNTÚL! PROTESTÁNS LAP.

478

I.

Az emberiség szellemi életének előhaladása, tökéletesedése egyes, Isten által kiválasztott egyének munkássága, erélye, buzgósága utján történik. A szellemi világban is csak úgy érvényesül a nehézkedés törvénye, sőt még jobban, mint a természeti világban. Azok a szellemek, akik az isteni kegyelemtől nagyobb erőt., nagyobb képességet, hogy ne mondjam, nagyobb fajsúlyt nyertek, mindenkor vonják magukhoz a kisebbek és a könnyebbek nagy számát, hogy azután velük egyesülve, egy magasabb, hatásában nagyobb, közös új életet együtt élhessenek. Ezek a sokak szellemi egyesítésére, tökéletesédésére munkáló, magasabb erélyű egyéniségek az emberiség lelki életének szellemi központjai, világító napjai, a társadalmi élet minden körében méltók arra, hogy földi életük bevégződése után is hálás és tiszteletteljes megemlékezés tárgyai legyenek. Mert hiszen a szellemi élet mérlegén mintegy szemmel láthatóan kimutatható nemcsak az, hogy az Isten kezében ők képviselték azt az alkotó erőt, amely az új élet erősebb, hathatósabb alakulását létrehozta, hanem azért is, hogy az ő magasabb szellemük él és munkál messze kihatva térben és időben, mindazok lelki életében, akik az új alakulás erejének hatáskörébe kerültek. Ha ez igaz általánosságban az emberiség lelki életének kiválóságairól, még igazabb azokról a kiváló szellemi nagyságokról, akik beszédeikben, Írásaikban szólották Isten beszédét sok népeknek, egymás nyomába lépő nemzedékeknek és ennek alapján a hivő lelkek szétszórt porszemeiből az erős hit alapján nyugvó, szilárd szerkezetű épületet emeltek, anyaszentegyházat létesítettek. Ezekre vonatkozólag mondja az irás : A bölcsek fénylenek, mint az égnek fényessége és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön és örökké fénylenek (Dániel XII. 3.).

És ez nagyon természetes is, mivel nemcsak a természeti dolgok változandók és mulandók, hanem a szellemi világ többi életjelenségei is változásoknak vannak az idő folyamán alávetve. Ellenben Isten igéje örök és változatlan, amint megmondatott: Az ég és föld elmúlnak, de az én beszédim soha el nem múlnak (Lukács XXI. 33.).

Akik tehát nékünk Istennek beszédét szólották, azok örökké tartó kincseket adtak nekünk, amelyekkel ha élni tudunk, azok által lelkileg mindig gazdagok leszünk és maradunk. Nem tekinthetjük tehát — amint pedig sokan teszik — sem a véletlen játékának, sem az emberi természet gyarlóságának, sem az emberi léleknek az előtte megfejthetetlenhez való különös ragaszkodásának azt, hogy amíg a nagyérdemű és sokszor úgy mondott világhírű tudósok neve, emlékezete vagy kis körre terjed csak ki, vagy ha nagy körben válik is emlékezetessé, néhány század múlva csak a tudós világ kiváltságos emberei előtt marad ismeretes: addig azoknak neve és emléke, akik Istennek beszédét a szentlélek által megihletett szívvel és ajakkal sokaknak szólották, milliók; ajkán él, tiszteletet kelt, lelkesedést nyújt, nemes érzelmeket ébreszt, nagy tetteket érlel a köztudatban öröklődik nemzedékről nemzedékre. Minden elődeink közül tehát, akiktől valami jót az idő folyamán nyertünk, azokról tartozunk az apostol szerint első sorban tisztelettel megemlékezni, akik nekünk szóllották Istennek beszédét.

II.

Nem merítjük azonban ki ezzel irántuk tartozó minden kötelességünket, hanem egyszersmind követnünk kell az ő hitüket. A lelki élet és társadalmi életpályán önfeláldozóan működő, bármelyik tiszteletreméltó s kiváló egyén irányában ' igaz rokonszenvet, ragaszkodást, szeretetet csak akkor tanúsítunk, ha tőlünk telhetőleg igyekszünk munkálni azt a célt, amelynek megvalósítását ők életfeladatul kitűzték, ha készek vagyunk áldozatot hozni azért, amiért ők mindent áldoztak. Már pedig azok az Isten lelke által ihletett férfiak, akiket mi a keresztyén, közelebbről az evangéliomi egyház alapvető munkásainak tekintünk, akik Istennek beszédét nem egy kis körben, hanem sok nemzeteknek és késő századokra kihatólag hirdették, elfelejtkezve minden másról, saját kényelmükről, egyéni érdekeikről, egyedüli életfeladatukká az ő kebelükben élő, őket boldogító igaz hitnek embertársaik kebelébe való átültetését tették: ezeknek az igaz tiszteletet csak úgy adhatjuk meg, ha az ő céljukat magunkévá téve, abban velük osztozva követjük az ő hitüket.

Azok a nemesek, azok a dicsők, akik nekünk Isten beszédét szólották, csak egy célt ismertek, amiben egész életfeladatukat megtestesítve látták, az Isten igéjén alapuló igaz hitnek terjesztését és ezen törekvéstől áthatva igazán elmondhatták és érezték Pál apostollal: semmivel nem gondolok, az én életem is nekem nem drága, csak hogy elvégezhessem örömmel az én futásomat és a szolgálatot, amelyet vettem az Úrtól, hogy bizonyságot tegyek az ő szent fiának az Ur Jézus Krisztusnak evangéliomáról. (Ap. Csel. XX. 24.)

Ezért a legnagyobb hálátlanság volna mi tőlünk, ha azoknak, akik mielőttünk jártak és nekünk Isten beszédét szólották, hitüket nem követnénk. Mit tisztelnénk akkor bennük, mit tarthatnánk belőlük magunkénak, ha azt, ami szellemükben, jellemükben a legbecsesebb, az ő hitüket, magunktól elutasítanánk és nem követnénk.

Sajnos, hogy a hitnek jelentőségét az emberek ritkán tudják valódi értéke szerint megbecsülni, az ember összes tehetségeire és erkölcsiségére kiható erejét alig tudják kellőleg mérlegelni. Hiszen a tudósok egész könyvtárakat írtak már arról, hogy micsoda döntő és ellenállhatatlan befolyása van az emberek testi és lelki életére, jellemalakulására, erkölcsiségére, tovább menve a népek fejlődésére, nemzetek haladására és visszaesésére, sőt pusztulására is a természeti