Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-11 / 28. szám
479 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 480 viszonyoknak, az éghajlatnak, a földtalaj minőségének; annak hegy és vízrajzi alakulatainak, a társadalmi környezetnek, egyszóval mindolyan környezetnek, amelyek legtöbbnyire készen adva vannak és emberi akarat által alig módosíthatók. Ezek a tudományos elméletek sokakat meg is győznek arról, hogy a feltétlen igazságot hirdetik. Pedig a történelmi tények kissé alaposabb megfigyeléséből rájöhetnének még a kevésbbé tudósok is, hogy az emberiség szellemi és erkölcsi fejlődésének sokkal hatékonyabb tényezője az Isten által kijelentett és az ő szent igéjére alapított igaz hit, amely a gyarló embert a szellemi tökéletesedés központja, az Isten felé ellenállhatatlan erővel vonja, mint a minden szellemit, minden eszmeit a földhöz lenyűgöző természeti viszonyok. Hiszen ugyanazon természeti és társadalmi viszonyok között éltek : Saulus, mielőtt Pál apostollá lett; Augustinus, mielőtt Ambrózius prédikációját meghallgatta, Luther, Zwingli, Kálvin és sok más kiváló társaik, mielőtt Isten szent igéjét igazán megismerték és keblük igaz hittel, mint a szentlélek ajándékával megteljesedett volna és ez utóbbiak még ugyanazon szerzetesi és egyházi nevelésben is részesültek, mint a többi társaik. Mért lettek tehát egyszerre mások, mint előbb voltak, miért lettek mások, mint többi kor és pályatársaik? Nem más által, mint a hit által. Mert a hit világosította meg értelmüket, hogy lássák Isten beszédében azt, amit előbb nem láttak. A hit adott nekik elég lelki erőt arra, hogy levetkőzzenek minden hazugságot, minden képmutatást, amiben hit nélkül talán tovább is kényelemben és élvezetekben élhettek volna. A hit ruházta fel őket azzal az eréllyel, hogy bármi történjék is velük, ne hirdessenek mást, hanem csak a Krisztust, azt pedig, aki megfeszíttetett. Ha ily nagy tényezője a hit az egyes ember lelki és erkölcsi életének, nem kevésbbé fontos tényezője áz a népek és nemzetek haladásának és valódi nagyságának is. Az emberi művelődés, szabadság és jogegyenlőség zászlóját igaz, hogy nagyon sok tényező tartja és emeli magasba, de csak az evangéliomi hit szikláján állhat az meg biztosan, rendületlenül. Azon előttünk járók iránti igaz tisztelet, akik szólották nekünk Istennek beszédét, valamint saját javunk, lelki nyugalmunk, erkölcsi tökéletesedésünk, édes hazánk és embertársaink iránti szeretetünk, mind azt követelik tőlünk, hogy kövessük azoknak hitüket, akik nekünk szólották Istennek beszédét és maradjunk ahhoz hűek. III. Hogy erre annyival inkább serkentessünk, meg kell gondolnunk, minő vége lett az ő életüknek, vagyis az ő erkölcsi nagyságukat magunk elé példányképül kell állítanunk. Atyámfiái, nagy fontossága van minden időkre az apostol ezen figyelmeztetésének. Nem mintha azoknak az Isten választottainak, akik szólották Istennek beszédét, életük minden bajtól, szenvedéstől mentes, örömökkel és gyönyörűségekkel teljes, vége pedig dicsőséggel, földi kitüntetésekkel, elismeréssel és méltánylással megáldott lett volna. Nem is azért, mert talán róluk az utókor legtöbbnyire hálával és tisztelettel emlékezik meg; hanem azért, mert bármilyen lett legyen is világ szerint az ő életüknek vége, kinpad vagy máglya, természetes testi gyengeség vagy véletlen szerencsétlenség idézte azt elő, az mindig nyugodt, az mindig boldog, az mindig üdvösséges volt. Az életnek vége pusztán emberi szempontból nézve, mindig elszomorító és elrettentő. De azért a halál rettentései ellen mégis van egy biztosítékunk, van egyetlen egy menedékünk; és ez az Istenben vetett erős hit. Mert ez az erős hit és az abból származó bizalom eszközölheti azt, hogy mindenkor tisztában lehessünk saját lelki ismeretünkkel és tisztában lehessünk Istenünkkel és így elmondhassuk életünk végén, bármikor következzék az be, az apostollal: Ha élünk, az Urnák élünk, ha meghalunk, az Urnák halunk meg, akár éljünk azért, akár meghaljunk, mindenképen az Űréi vagyunk (Róm. XIV. 8.). A világtörténelem nagy hősöket mutat fel úgy a keresztyén, mint a pogány világban, akik bátran szembeszálltak minden veszedelemmel, végre a halállal is, többnyire ragadva őket a dicsőségvágy és az erős szenvedély. De a földi élettől félelem nélkül, lelki nyugalommal való megválásban a legfelségesebb példát minden időkre azok az emberek szolgáltatták, akiknek kebele Isten iránti hittel és bizalommal teljes vala : kezdve örök példányképünkön az Ur Jézus Krisztuson, akinek a kereszten elhangzott minden szava az emberi lélek és érzelem nemességének legmagasztosabb megnyilatkozása volt, folytatva István vértanun, aki a megköveztetés alatt láta megnyilatkozott egeket; Húsz Jánoson, aki a testét övező lángtengerből látva a máglyához rozsét vivő szegény asszony nagy igyekezetét, szelíden sóhajtott fel: óh boldog együgyüség; folytatva Zwinglin, aki a kappeli síkon halálosan megsebesülve is ezen biztatást adta szeretteinek : ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, mert a lelket meg nem ölhetik; folytatva Kálvin Jánoson, aki a földi élet minden szenvedésein keresztül menve, úgy búcsúzott el barátaitól, mintha velük már egy boldogabb hazában élne, továbbá a mi magyar protestáns gályarab lelkészeinken, akik a nápolyi gályákhoz láncolva is azt énekelték: Az Isten a mi reménységünk, midőn reánk tör ellenségünk (Zsolt. 46). És sok másokon, akiknek úgy egész életükben, mint életük utolsó pillanatában nyereségük volt a Krisztus. Sőt azoknak halálát, akik az Úr beszédét szólották, nyugodttá és magasztossá tette annak tudata is, hogy tovább élnek testi életük bezáródása után abban a munkában, amiért éltek egyedül, amivel embertársaik boldogságát, lelki üdvét mozdították elő, amiben bíztak minden kételkedés, minden ingadozás nélkül. Ezen hitükben, reményükben nem is csalatkoztak meg, mert él az ő munkájuk, az ő erős hitük mi bennünk késő utódokban, akik hálával gondolunk az ő buzgóságukra,
