Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-20 / 25. szám
423 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP0] 424 hetek. Hogy ezen szélesebb hatáskörben az egyházkerület és az egész magyarhoni ref. egyház anyagi és szellemi érdekeinek előmozdítására valamit tehettem: Istené érte a dicsőség, az érdem nagy része pedig azon kiválóan mély bölcsességti, hithű kálvinista nagy emberé, Tisza Kálmáné, aki mellé az isteni gondviselés különös kegyelméből mint elnöktárs kerültem, aki lett az én megbízható tanácsadóm s mindenkitől tiszteletet érdemlő nagy tekintélyével az én gyenge erőmnek támogatója. Az ő igaz nagyságát semmi sem bizonyítja jobban, mint az a kicsiség, hogy ő mindig csak az ügy sikerét nézte, a gondos utánjárásból, a fáradtságból kivette részét, de az elismerést elutasította magától, azt átengedte másnak, a nálánál kevésbbé érdemeseknek. Csak az ő támogatásának és határozott állásfoglalásának köszönhető, hogy midőn a pápai főgimnázium építésénél én és barátaim azon tervünkkel, hogy a főgimnáziumi épület ne az akkori főiskola telek mély udvarára, a Tapolca folyó partjára, hanem mostani díszes helyére építtessék, az azt ellenző nagy többséggel szembeszállottunk. Ő mellénk állott nagy tekintélyével és egy szavával megfordítván az egyházkerületi közgyűlés közvéleményét, lehetővé tette, hogy főiskolánk századokra szóló épülete méltó helyet nyerjen ott, ahol most áll, egyike legyen az ország legszebb és legsikerültebb iskolai épületeinek. Mikor a jövendő fejlődés mérvét előre látva, mint püspök indítványoztam az egyházkerületi közgyűlésen és a feltételeket is jó reménységgel előkészítettem, hogy vegyük meg a főiskolai telek mellett levő Bráder házat és telket és ezen indítványom még legjobb barátaimnál is ellenzésre talált s a felszólalásokból előre látható volt, hogy indítványom el fog bukni, ő a maga ismert egyszerűségével csak annyit mondott: tisztelt közgyűlés, a püspök óhajtja a telek megvételét, ő több felelősséget visel ezért a jövendő előtt, mint mi mindnyájan, ne tessék tehát a megvételt ellenezni. Ennek a néhány szónak lett következése, hogy a telket megvettük és ennek köszönhetjük, hogy mai nőnöveldénk kedvező elhelyezése a legnagyobb dicséretet érdemelte ki mindazok részéről, akik azt eddig hivatalos kiküldetésben vagy érdeklődésből meglátogatták és méltó dicsekedésül szolgál egész egyházkerületünknek. Bárhova fordultam, bármit kezdeményeztem, hogy egyházkerületünk, egyházaink, tanintézeteink, vagy egyetemes ref. egyházunk ügyét valamivel előbbre vigyem, az én gyenge szavaimnak mindaddig, amig az Isteni kegyelem őt éltette: az ő jóakarata és tekintélye adta meg a kellő nyomatékot, az ő bölcsességében, jóakaratában, anyaszentegyházunk iránti felülmúlhatatlan hűségében éreztem én magam felett lebegni az isteni gondviselés áldó kegyelmét, amelybe mindig bizodalmamat, bátorságomat, a siker reményét helyheztettem. Ami sikert elérhettem, azért az elismerés legnagyobb része nem engem illet, hanem illeti a magyar ref. egyháznak hosszú időn keresztül legnagyobb alakját, egyházkerületünk kálvinista erényekben gazdag boldogult főgondnokát, Tisza Kálmánt, akinek köszönhetjük, hogy dunántúli ref. egyházkerületünk a többi, nálánál lélekszámban, vagyonban erősebb ref. egyházkerületek között helyét minden vonatkozásban becsülettel megállotta. De illeti az elismerés másik tetemes része azért a sikerért, ami külső látszat szerint az én nevemhez fűződik, azokat a buzgó főgondnokokat: néhai Hegedűs Sándor és gróf Tisza István urakat, akik mint méltó utódok egymás után az ő nyomába léptek és anyaszentegyházunkhoz való hűségüket és törhetlen ragaszkodásukat úgy lelkiismeretes szolgálataikkal, mint áldozatkészségükkel bebizonyították. Illeti az elismerés Darányi Ignác tiszteletbeli főiskolai gondnok urat, aki állását nem tekinti tiszteletbelinek, hanem egyike a legkiválóbbaknak a munkában, illeti főiskolánk egyházi gondnokát, Czike Lajos urat, továbbá egyházi és iskolai életünk és kormányzatunk mindazon tényezőit, munkásait, akik velem együtt fáradtak, hűséges kötelesség-érzettel, lelkiismeretességgel és önzetlenséggel mindabban, amit elérnünk sikerült. Az én 40 évi munkásságom eredményének megítélésénél, ha igazságosak akarunk lenni, mindezt le kell számítani és akkor nem csak magam látom, de másoknak is látni kell, mily csekély amit én tettem. Az én érdemem tehát, ha ugyan van benne érdem, legfeljebb az, hogy erőm és tehetségem szerint igyekeztem az esküt, amelyet hivatalom elfoglalásakor az egyházkerületnek tettem, megtartani; az Ur Jézus azon utasítását: aki közületek első akar lenni, legyen az mindeneknek szolgája, igyekeztem nemcsak látszat szerint, hanem lelkiismeretesen teljesíteni, ezért ahová az isteni gondviselés állított, vagy a közbizalom elhívott, ott helyemet törekedtem megállani úgy, hogy a mnnkától magamat soha nem vonogattam; igyekeztem a közügyet lehetőleg önérdek nélkül szolgálni. A főtiszteletü egyházkerületnek az én csekély személyem és szolgálataim iránt megnyilatkozó, érdemeimet nagyon túlhaladó ilyen fényes méltánylására tehát jogos igényt épen nem formálhattam, azért annak megnyilatkozása még inkább kötelez arra, hogy amig
