Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-20 / 25. szám
421 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 422 ság és vallásegyenlőség egész elismerése által teremti meg a nemzet különböző felekezetei között az összhangot és a közös célok érdekében való működés biztos és szilárd alapját. Azon államokban, amelyeknek lakosai több vallásfelekezethez tartoznak, csak a teljes vallásszabadság biztosíthatja a nemzet szabadságát, alkotmányát, nagyságát, a vallásszabadság pótolja, teljesen helyettesíti a vallás egységét, mig a vallásszabadság korlátozása folytonos egyenetlenségre, békétlenségre, az erők szétforgácsolására, zsarnokságra s a közállapotok elztillésére vezet. Édes hazánk történetének minden lapja igazolja ezt. Az isteni gondviselés emberi elme által beláthatatlan örök végzéséből édes hazánkban, amidőn a nemzet a keresztyénséget felvette, annak midnkét iránya, a keleti és nyugoti gyökeret vert; tehát a nemzet eleitől fogva nem tartozott egy felekezethez. Amint pedig a reformáció feltűnt, mint a keresztyénség szabadabb iránya az emberiség szellemi életében, rohamosan és gyorsan elterjedt édes hazánkban, sokak véleménye szerint a nemzet veszedelmére, az én történelmileg igazolható meggyőződésem szerint a nemzet alkotmányának, szabadságának, önállóságának biztosítására. Mert hiszen a reformáció elterjedésével egy időben megindult erőszakos törekvésnek, hogy Magyarország az osztrák birodalom örökös tartományai közé, állami önállóságának elveszítésével beolvasztassék: a leghatározottabban és legsikeresebben csakis a protestantizmus állott ellent. Ezen négyszáz év alatt az osztrák birodalomba mindazok a királyságok, fejedelemségek, amelyekben a protestantizmust kiirtani vagy megtörni sikerült, beolvasztattak. Ez lett volna Magyarország sorsa is a protestantizmus nélkül, amely a lelkiismeret és vallásszabadsággal mindenkor együtt védelmezte és sokszor fegyverrel is diadalra segítette a polgári szabadságot és az alkotmányosságot. Mai nap aggódva keressük, mik lehetnének az alkotmány biztosítékai? S oly nehezen tudunk rátalálni azokra. Az elmúlt legközelebbi 3 évszázadban rámutathatunk arra, hogy a haza alkotmányának egyik legfőbb biztosítéka a protestantizmus volt, mert akárhányszor eltűrte ez a nemzet, hogy jogai, szabadsága megsértessék, hogy földjén idegen zsoldos hadak garázdálkodtak és zsaroltak, de amint a protestáns egyház szabad vallásgyakorlatához nyúlt a hatalom, amint egy szerény protestáns templomot jogtalanul elvett, utolsó, legvégső erejét is megfeszítette a nemzet hazafias része, hogy visszaverje az erőszakot, megszüntesse a jogsérelmet és az alkotmány határai közé szorítsa a hatalom birtokosait. Csak az a sajnos látvány édes hazánk történetében, hogy őseink nem tudtak kellő időben az általános lelkiismeret, szabadság és felekezeti egyenlőség álláspontjára helyezkeeni egész az 1848-ik évi nagy nemzeti elhatározásig. Pedig csak gondoljuk meg, hova fejlődött volna e nemzet az anyagi és szellemi haladás, a nemzet belső egysége s függetlenségének biztosítása terén, ha Pázmán Péter és annak utódai és Bocskai István és annak szellemének örökösei nem egymás erejét fogyasztva és gyengítve küzdöttek volna egymás ellen, hanem a vallásegyenlőség alapján egymással kezet fogva és egyetértve küzdöttek volna a haza alkotmányáért és szabadságáért azoknak elnyomói ellen? Mennyivel más volna ma ennek a magyar nemzetnek helyzete, ha azoknak a főpapoknak és főuraknak elődei, akik a magyarság megmentéséért mai nap felekezeti különbségre való tekintet nélkül tudnak tetemes áldozatokat hozni, akik 1859-ben felemelték szavukat a protestáns autonómia védelmére, akik csak legutóbb is a „Ne temere“ ügyben megfeszítették erejüket, hogy az a haza fontos érdekének, a felekezeti béke megóvásának megfelelőleg intéztessék el, ha mondom ezeknek elődei is azt az erőt, amit a protsstánsok üldözésére, megsemmisítésére sokszor embertelenül és a keresztyéni érzés megtagadásával fordítottak, az egységes magyar nemzet megalkotására és megerősítésére használták volna fel? Az 1848-ik évi törvények emberies és szabad szelleme éreztette lelkesítő hatását a múlt század hatvanas éveiben az egész nemzet minden rétegében. Az 1868-ik évi vallás és nevelésügyi törvények meghozattak és legtöbb helyen életbe is léptek nagyobb ellenkezés nélkül. Az általános testvéries szellem hatotta át az egész társadalmat, az én lelkemet is ez a szellem hatotta át és ennek lettem azon körben, ahol működtem mindenütt szószólója és harcosa. Ezt, a lelkiismereti szabadság és teljes vallásegyenlőség elvét vallom ma is és nem is tudok más módot elépzelni a felekezeti béke és szeretetteljes egyetértés biztosítására, mint a feltétlen vallásszabadság és egyenjogúság teljes elismerését, minden más eszköz és mód csak ki nem elégítő kísérletezés. Ezen irányelvet vittem magammal abba a megtisztelő állásba, amelybe engem a főtiszteletü dunántúli ref. egyházkerület közbizalmának váratlan megnyilatkozása által az isteni gondviselés elhívott. Azon elhatározással foglaltam el a megtiszteltetést, hogy semmitől nem vonogatom magam, amit az egyház,- anyaszentegyház java követel s amit megfeszített szellemi és anyagi erővel elvégez
