Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1908-09-13 / 37. szám

631

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

632

közoktatásügyi miniszter ur 119.617/907. számú Ill-ad fokú véghatározatával a teherviselési kötelezettséget megállapította és a parcellatulajdonosok ellen a végrehajtást elrendelte. Most ott áll a dolog, hogy tágyalás folyik az arány megállapítása, illetőleg mivel a megyés püspök a kegyúri teher egyszersmindenkorra való megváltása elől sem zárkózik el, a megváltási összeg meghatározása iránt. Egyházunk ezen hívei most tőlem kérnek tanácsot, mitevők legyenek ? Én az ügyet tárgysorozat rendén a közgyűlés elé terjesztem, hogy nemcsak ez esetre vonatkozólag, hanem általában is törekedjünk a még sokszor előfordulható hason ügyekre nézve tisztázott helyzetet teremteni. Az az egy bizonyos, hogy a minisztérium IIT-ad fokú döntése ellenkezik az 1790/1 : XXVI. t.-c. azon elvével, hogy senki más egyház céljára meg nem adóztatható; ellenkezik azon általánosan elismert elvvel, hogy a kegyúri teher nem reál-teher; ellenkezik magával a magánjogi szerződéssel és talán alapul szolgálhatna bírói utón való vételár visszakövetelésére, mert ha a jogutódok ezen terhet viselni tartoznak, akkor nem kapták a birtokot tulajdonukba tehermentesen. A telepítési törvény tudtommal nem intézkedik e tekintetben, pedig végeden viszásságok fognak előállani, ha ilyen birtokra tisztán protestáns lakosok települnek. Az a kérdés sem látszik előttem tisztázottnak, hogy ilyen lényegileg magánjogi kérdésekben a minisztériumot illeti-e a döntés joga, vagy pedig a biróságot.

2. Ezen kisebb jelentőségű, szórványosan előforduló, közvetlenül egyeseket érintő sérelmeink mellett fordultak elő legközelebb olyan sérelmeink, amelyek egész református egyházunkat érintették és prot. egyházunk híveinek, sőt másvallásu, de a vallás- és felekezeti jogegyenlőség tekintetében elfogulatlanul, hazafiasai! és szabadelvűén gondolkodó számos honfitársunk kebelében is nagy megütközést keltettek. Mert addig, — és ezt nyíltan be kell ismernünk — amig a magas államkormány teljes jóakarattal igyekszik a mai viszonyok és a mai közfelfogás szerint végrehajtani az 1848. évi XX. t.-c. 3-ik §-át, az egyházak és iskolák segélyezését, addig ugyanazon törvénycikk 2. §-ának végrehajtása tekintetében határozottan meglehet állapítani, hogy a legújabb időben nem előre, hanem visszafelé mentünk, úgy, hogy a r. kath. egyház, amelynek előjogainak megszüntetése volt ezen

2. §-nak célja, a legközelebbi időben az államhatalom támogatásával és sokszor világos törvények megsértésével uj előjogokat szerzett. Nem tartozom azok közé az emberek közé, akik kárhoztatják r. kath. testvéreinket, hogy saját egyházuk erejének, hatalmának kifejtése céljából saját körükben megtesznek minden tőlük telhetőt és hogy nagy előrelátással, tervszerű buzgó munkával igyekeznek saját egyházuk híveit minél erősebb ragaszkodással az egyházhoz kötni, hogy egyesületeket alkotnak, népszövetségekkel az egész országot behálózzák, a r. kath. sajtó támogatására tetemes pénzt gyűjtenek. Teljes joguk van ezt tenni, bár mi is ezt tennénk és mi is megtudnánk hozni azt az áldozatot, amit ők, egyházunk erősödése javára. Legfeljebb azt óhajtanám, hogy mindezen egyesületekben ne az elfogultság, az előítélet és gyülölség, hanem mindenütt az igaz keresztyéni testvéri szeretetet ápolnák.

Csak az ellen van kifogásom, hogy az államhatalom, a többi felekezetekhez viszonyítva, különben is aránytalanul nagy vagyoni erővel rendelkező, még mindig sok előjogokkal biró rom. kath. egyházat uj, külön kivételes jogok megszerzésében, az állami köztörvények tekintélyének r. kath. szempontok alá rendelésében, országos törvényeinknek kijátszásában és megkerülésében támogassa, vagy az ilyen törekvéseket elnézze, szó nélkül hagyja, mert ez nyilván ellenkezik az 1848 : XX. t.-cikkben kimondott teljes jogegyenlőséggel, sőt ellenkezik édes hazánk közérdekével is.

Ezen szempontból helyén valónak tartom, hogy itt kellő világításban tüntessek fel nehány olyan közismert tényt, amely annak idején, amikor felmerült, sokaknál megdöbbenést okozott és amelyekből általános következtetést vonhatunk azon szellemre, amely ma társadalmi és állami életünket uralja és amely a mi egyházunkra, a felvilágosodásra és szabadelvű haladásra, a társadalmi békés együttélésre és ami előttem a legfőbb szempont, édes hazánkra is nagy veszélyt rejt magában.

a) Az elemi oktatásban a szerzetes rendeknek külön előjogokkal ellátása. Az 1907. évi XXVI. t.-c. záróhatározatát képező 35. §-ában meglepetésszerüleg bele vitetett azon intézkedés, hogy »a jelen törvényben foglalt rendelkezések a tanítónőkre épen úgy alkalmazaudók, mint a tanítókra, nemkülönben kiterjednek a hitfelekezeti népiskolákban működő szerzetesrendi tanítókra és tanítónőkre a jelen törvényben a tanítók képesítésére vonatkozólag megállapított feltételek, továbbá e törvény 16., 17., 18., 19., 20., 30., 32. §§-ai.« (E szerint a törvényből összesen csak 8. §. és a 22. §. 8. pontjából az a)—c) alatti három első pont érvényesíttetik a szerzetesekre.) Ezen fontos rendelkezés, amely nemcsak a törvényjavaslat egész rendszerét és szellemét átalakította, hanem megváltoztatta az 1868 : XXXVIII. t.-cikknek ezen törvény által érintetni nem is szándékolt alapelveit, az országgyűlésen csak mint valami jelentéktelen stiláris módosítás csúszott keresztül. Nevezetesen nem