Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1908-05-17 / 20. szám
331 DUNÁNTÚLI PRÖTESTÁNS LAP. 332 lélek egységére támaszkodva azt tartom: nincsen olyan leírás, tárgyismeret, amely érzelmet, vagy értelmi hangulatot ne keltene s viszont nincsen olyan mese, vagy elbeszélés, amelyben tárgyismeret ne lenne, vagy amit a tárgyismeret bővítésére felhasználni ne lehetne. A mesét, az elbeszélést szereti a gyermek, az érdeklődés első feltétele megvan. Észre sem veszi, hogy már is a tárgyismeretnél vagyunk. Vegyünk fel akármilyen példát, mondjuk a somogyiak irgalmas samaritánusát. »Egy ember ment Jeruzsálemből Jerikóba.« Jeruzsálem város. Jerikó is az. Nálunk is vannak városok p. o. ? Mi csak faluban lakunk, a szomszédunkban is falu van. A falu és város közötti különbség. Mi is elmehetünk a szomszéd faluba (városba) gyalog, lóháton, kocsin, vasúton, csónakon, hajón, tutajon, gőzhajón, stb. Közlekedési utak. Közlekedési eszközök. A samaritánus nem ment gyalog. íme csak egy mondat és már is mennyi tárgyismeret kapcsolódhatik hozzá és ennél még több is lehet. Akiknek erről beszéltem, azoknak ez az eszme tetszett, de azt is kijelentették: csak akkor lehetne ezt igy keresztül vinni, ha erre vezérkönyvünk is volna. Az bizony eddig nincs! Nagy László is, Peret Sándor is, Székely Árpád is egészen más irányban halad. Hivatalos elfoglaltságom pedig sokkal nagyobb, mint akármilyen vezérkönyv megírására csak gondolhatnék is. így fordítottam egyet a dolgon. A miniszteri tanterv kívánalmait bocsájtottam előre, ehhez kapcsoltam a megfelelő történetet. A tanítóra, no meg a vezérkönyv Írójára bízva: bocsássa előre—ha tetszik — az érzelmek nemesítésére szánt anyagot. Azt hiszem, ilyen módozattal a komáromi egyházmegye tanügyi bizottságának bírálója is megért engemet! A magyar nyelvi tananyagra vonatkozó megjegyzéseket két csoportra osztom. Az egyik vonatkozik az olvasókönyvekre, a másik a nyelvtanra. Veszprém hibának tartja, hogy az I. osztályban már a nagybetűket is tanítani kell, holott a kis betűk tanítása mellett is 10• 5°/0 marad vissza az I. osztályban. Tapasztalataimra támaszkodva mondom azt: nem kell hozzá ördögi mesterség, hogy az I. o.-ban necsak a kis betűket, de a nagyokat is megtanítsuk. Ha sok az a 10*50/0, akkor ezt nem a követelmények leszállításával, hanem a pontos iskoláztatás és a tanító munkájának szigorú ellenőrzésével kell orvosolnunk. Tanítóképző-intézetünk gyakorló iskolájának a mindennapi tankötelesekből van 58 növendéke. Ebben az iskolában tanítunk 57-en. Az év legnagyobb részében folyton-folyvást III. és IV. éves tanító-növendékek a tanítók, a gyakorlóiskola vezetője csak akkor fog a tanításhoz, amikor azt veszi észre, hogy a növendék elveszíti a tanítás menetének a fonalát. Sok szakács rendszerint elsózza a levest, de azért a mi gyakorló iskolánk I. osztályos tanulói között ritkaság számba megy, ha egy-egy visszamarad. Pedig nekem az a meggyőződésem, hogy egy iskolában, egy tanteremben többre mehet, többet taníthat egy tanító, mint 57. Magam is tanítottam úgy 30 év előtt az elemi népiskolában, hozzá meglehetős gyarlón felszerelt iskolában. Tudom, mit lehet tenni, de azt is, mit tesznek egyesek. Előttem a »gyakorlati tanítás terén működés« ismeretes. Cifra dolgokat is tudnék itt felhozni, de hagyjuk most ezt. Úgy emlékezem, hogy az első évben az I. és II. osztályban volt vagy 95 tanítványom, mig a III—IV. osztálynak volt vagy 40 növendéke. Az első év végén vagy 80 növendéknek átkellett volna lépni a III. osztályba. A másik tanterembe ez nem fért volna el. Megosztoztunk testvériesen. Egy csomó gyermek a II. osztályból átlépett egyenesen a IV. osztályba s a következő évben már én nemcsak az I. és II., de a III. osztályt is tanítottam s a két tanteremben körülbelül egyenlő számú tanuló volt. Tanulmányaim folytatására ekkor eltávoztam a csendes faluból. Két év múlva öreg barátomat meglátogattam s meglepetéssel hallottam, hogy a »másod tanító« már ismét csak I. és II. osztályt tanítja, mert ezekben az osztályokban ismét megszaporodott a tanulók száma. Állítom tehát bárhol és bárkivel szemben, hogy a rendes iskoláztatás mellett egy év leforgása alatt meg lehet tanítani a normális gyermeket mind a kis-, mind a nagy betűkre, csak az kell hozzá, hogy a tanító dicsőségét az iskolában, de csak is az iskolában keresse. Nem tudom, de nem is keresem, hol maradnak a — mindig hozzá teszem — normális gyermekek közül normális körülmények között aránylag legtöbben az I. osztályban vissza; de sokat mernék rá tenni, hogy ilyen helyen a tanító nem az iskolában keresi a dicsőséget! Ezért mondom azt: a tanító munkáját — ilyen helyen — különös szigorúsággal kell ellenőrizni. Ne higyje senki, hogy ón nagy barátja volnék annak, hogy a gyermeket az olvasásra már olyan korán tüzzel-vassal rákényszerítsük. Valahol és valamikor már kifejtettem s ezt ma is vallom, hogy ha a gyermekek a II. osztályban kezdenék az olvasás tanulását: könnyebben és talán jobban is megtanulnák. A fonomimikának sem vagyok valami nagy barátja. Azt hiszem, ha az irva-olvasással valami sikeresen felveheti a harcot, az csak a normálszavak módszere, különösen ha a gyermekek könyve megfelel a gyermeki lélek fejlődésének. Ezzel a körülménnyel — sajnos —- egyetlenegy ABC-e írónk se törődik. Akar rá valaki példát? íme itt van egy a sárospatakiak könyvéből: »ép,
