Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-01-06 / 1. szám
5 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 6 mennyei atya helybenhagyó Ítéletét és most, amidőn a földiségből kivetkezett lélek Isten színe előtt áll, szent hitünk szerint bizonnyal hallja a mennyei atya szájából ama biztató szavakat: tudom a te dolgaidat és szerelmeidet és a szenteknek való szolgálatodat, hitedet, türelmedet és cselekedeteidet, az utolsókat is, amelyek többek az elsőknél ; és a kegyelmes ítéletet: jól vagyon jó és hív szolgám, kevesen voltál hív, többre bizlak ezután, mennybe a te uradnak örömébe. Hegedűs Sándornak, a jó embernek, a jó keresztyénnek mind életében, mind halálában tehát nyeresége volt a Krisztus. Az Ő drága és áldásdús élete nyereség volt az egyházra, a hazára, a közügyre. Oh, de az ő korai és hirtelen halála ép azért súlyos veszteség mindazokra a testületekre é* egyesekre nézve, akikre az ő élete nyereség volt. Mit vesztettünk Hegedűs Sándorban, ki tudná azt most megmondani ? Hiszen a csapás súlya alatt lelki szemeink látását elhomályosítja a fájdalom könnye, nem vagyunk képesek belátni sem azt a nagy tért, amelyet ő, csakis az Isten kevés választottjainak adatott kiváló munka erejével és képességével betöltött. Nem itt és nem most van a hely és az alkalom arra, hogy a veszteséget, amely az ő elmúlásával bennünket ért, részletesen az ész tárgyilagos bírálatával számba vegyük, óh most a veszteséget csak érezzük, nagyságát megmérni közelről sem tudjuk és e fájó érzés önkéntelenül adja ajakunkra a próféta panaszát e gyász ravatal mellett: oda van a mi dicsekedésünk, leesett a mi fejünk koronája, jaj nekünk ! Igen, Hegedűs Sándor halála nagy veszteség. Érzi a nagy veszteség súlyát a dunántúli református egyházkerület, amely testület 4 évig volt szerencsés őt nagynevű elődje után, akinek helyét méltóan töltötte be a főgondnoki állásban tisztelettel és szeretettel övezni. Az ő bölcs, előrelátó, szeretetteljes vezetése alatt szépen fejlődtek és haladtak előre egyházi és iskolai ügyeink, szilárdultak azok alapjai. Figyelme és jóakarata kiterjedt nagyokra és kicsinyekre, áldozatkészsége, segítőkeze, gondossága ott volt mindenütt, ahol reá szükség volt, elhárította fent és lent a haladásnak akadályait, s mózesi bölcsesége mindig biztosan mutatta az irányt, amely felé haladnunk kell, hogy a veszélyeket felkerülhessük. Érzi a nagy veszteség súlyát az ország legnagyobb reformált egyháza, a budapesti református egyház, amelynek Hegedűs Sándor hosszú időn keresztül egyházi főgondnoka vala, aki annak úgy szellemi, mint anyagi ügyeit nagy buzgósággal vezette, irányította, akinek minden lépése, amit ezen egyház érdekében tett, minden terve, melyet kigondolt, minden tette, amelyet sok munkával, néha küzdelemmel, legtöbbször áldozattal végrehajtott, oda irányzódott, hogy ezen, hazánkban lélekszámra nézve legnagyobb egyházunk, legyen anyagi, szellemi és erkölcsi tekintetben is a legelső, a legkiválóbb; legyen az a hegyen épített város, amelyben tündököljék a kálvinizmus ereje, magasztos hivatása, amelyet az ország fővárosa és az abban testvéri szeretetben együtt élő különböző vallásfelekezetek méltónak Ítéljenek mindig hiterejéért, szabad szelleméért, rendezett önkormányzatáért, a szellemi, erkölcsi, közművelődés és jótékonyság terén kifejtett áldásos tevékenységéért az elismerésre, a tiszteletre, a méltánylásra és amelynek életéből áradjon szét az igaz evangélomi világosság, az okszerű evangéliomi haladás, a tiszta evangéliomi szeretet melege és szelleme az egész hazai protestáns egyházra, Érzi a nagy veszteség súlyát e gyászkoporsónái az egész hazai reformált egyház, mert eltávozott köréből az a munkás férfiú, akinek nagy tudása, élettapasztalata, erős kötelességérzete mindig elég biztosítékot nyújtott arra nézve, hogy amibe bele fog, amire kezét ráteszi, azt el is végezi jól és áldásosán. Ki lesz a magyarországi özvegy árva gyámintézetnek, a parochiális könyvtárak ügyének, s több más jótékonysági és közművelődési intézeteinknek oly lelkiismeretes szakértő vezetője, gondozója, mint ő volt ? És épen most egyházi életünk nagy átalakulásának küszöbén, amidőn úgyszólván mindnyájan az ő személyében, szakértelmében, fáradhatatlan munkaerejében láttuk legerősebb biztosítékát annak, hogy az egyházi adócsökkentésnek, a lelkészi nyugdíjintézetnek, a Kalvineum létesítésének fontos ügyei helyesen és közmegelégedésre oldatnak meg, kellett őt elveszítenünk. Érzi a nagy veszteség súlyát legáltalánosabb evangéliomi szellemű közművelődési intézetünk, a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, amelynek hivatal és megbízatás szerint hosszú idő óta elnöke, de valósággal éltető ielke volt. Úgy szólván ő adott életet lelkesítő szavával, buzdító beszédével, a szellemi munkát méltányolni tudó nagylelkűségével, eléggé nem is méltányolható áldozatkészségével a szétszórt, életnélküli csontokba, amelyeket az ő példája, ügyszeretete és személyes befolyása tudott egy testbe összekötözni és közös munkára bírni. Veszített a haza, veszítettek a különböző társadalmi, közgazdasági, közművelődési közjótékonysági intézetek. Sokan vesztettünk, sokat vesztettünk Hegedűs Sándor korai halálában, annyival többet, mert hiszen oly kevesen vannak a hozzá hasonlók, akiknek életelemük a munka és céljuk a társadalom közholdogságának, ezzel együtt a nagy Isten dicsőségének előmozdítása, de mégsem veszített a boldogul than senki annyit, mint az a köztiszteletben álló s arra méltó család, amely ő benne a jó férjet, a szeretetteljes szivü atyát, a jó testvért és rokont veszítette el. Elveszítette e földi életre örökre kipótolhatlanul s minél drágább volt a szivükben élő szeretetnél fogva esaládtagjaira nézve a boldogult élete, annál nagyobb most az elválás fájdalma. De ha a boldogultnak megnyugtatására szolgált mindenkor, hogy nagy veszteség őt nem érheti, mert mind életében, mind halálában nyeresége a Krisztus, az ő most mély gyásszal sújtott, de a boldogulttal igaz vallásos érzelemben mindig osztozó szeretett családjának és nekünk mindnyájunknak is szolgáljon vigasztalásul, hogy gondviselő édes Atyánk van mennyben, akinek akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejünkről, ez a nagy, ez a mérhe-
