Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1907-12-15 / 50. szám

891 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 892 annak sikere által a következő nemzedékek és a késő utódok háláját, kegyeletét, tiszteletét kiérdemelni. Le­gyen e képnek és a nagy tudós, nagy tanár, nagy em­ber Tarczy Lajos emléke mai kegyeletes felújításának Isten kegyelméből ezen áldásos eredménye főiskolánkra, a nemzeti tudományosságra és édes mindnyájunkra, akik nagy eszmékért lelkesedni, azok hivatott képviselői, munkásai iránt elévülhetetlen hálával és kegyelettel viseltetni tudunk. Maradjon meg közöttünk és buzdít­son bennünket a jóra a nagy Tarczy Lajosnak kegye­lettel Őrzött emlékezete. Emlékbeszéd Tarczy Lajos fölött. Születése 100-ik évfordulója alkalmával 1907. december 6-án elmondta : Eötvös Károly. Tisztelt Ünneplő Gyülekezet ! Nemes, de egyúttal hazafias kötelességet is telje­sítünk most, amikor főiskolánknak, egyházunknak és hazánknak egy életében már elmúlt, de dicsőségében még mindig élő nagy fiáról, annak életéről és munkás­ságáról és munkásságának gyümölcseiről emlékezünk meg. Minden nemzetnek, amely az emberiség feladatait méltóan akarja képviselni, sok fegyerrel, sok eszközzel, sok kincsesei kell rendelkeznie, sokat Össze kell gyűj­tenie, hogy feladatát méltóan oldhassa meg; de ama kincsek között egy sincs szebb, egy sincs áldásosabb és egy sincs szükségesebb, mint a múltak iránt való ke­gyelet, a nemzet nagyjai emlékezetének méltó fenn­tartása. A jövendőnek reménye nélkül, olyan reménye nélkül, mely méltó a nemzet múltjához, a nemzet élete nem ér semmit, s nem is fog fennmaradni örökre és dicsőségesen. A jövendőnek minden igazi reménye pe­dig a múltaknak dicsőséges emlékén él, abból fakad és tartja fenn magát jelenünk törekvése is. Amely nem­zet megfeledkezik nagyjairól, nagyjainak munkásságáról és dicsőségéről, annak jelen törekvései hitvány modellek. Tarczy Lajos emlékét, születésének 100-ados év­fordulóját ünnepeljük ma ; ezért mondom, hogy nemes az a kötelesség, melyet teljesítünk, de hazafias is. Ez a nemzedék sokat felejt a múltból; feledékeny kezd lenni igen sokra nézve, ami szükséges a nemzet ébren­tartására. Épen azért e nemzedéknek jó példát kell mutatni, s ezt a példát mutatjuk mi is, mikor ide össze­jöttünk. Önmagunk és fajunk iránt való nagy köteles­ség ez. Dicsekszünk azzal, hogy ezer éves életet élünk itt Európa kellő közepén. A mi dicső múltúnknak, annak az ezer évnek épen tizedrésze múlt el azóta, amidőn a mi Dagyunk : Tarczy Lajos született. Ez a múlt az a talaj, melyen a jelen fái diszlenek. Elfelejt­kezni a múltról annyi volna, mint a fa és termő talaj közt megszakítani az összeköttetést. Vájjon, hogy hoz­hatna gyümölcsöt az a fa, vájjon hogy virulhatna to­vább, hogy lehetne az égi madaraknak pihenője, a látni és élvezni kívánó lelkeknek hogy lehetne az szépsége? Dehogy maradna meg az életben ! Ha a virág és talaj közt megszakítanánk az összeköttetést, hogy lehetne annak ragyogó színe, miből támadhatnának annak édes illatai? Az a nemzet és az a nemzedék, mely nagyjairól megfeledkezik, az azontúl csak állati életet élhetne, de Istennek hasonló képmása, az emberiségnek szolgálni képes tagja, az emberiségnek dicsősége az a nemzedék nem lehetne soha. Hallottuk Tarczy Lajos életének egész történetét, annak az élettörténetnek sok-sok részleteit; azokra nem terjeszkedem ki és ismétlésekbe bocsátkozni nem aka­rok. Egy kis időnk van arra, hogy részletesen mindenre kiterjeszkedjünk és azt szeretném felhasználni; fel is használom, de egyúttal kímélem is. 55 év múlt el az ősz elején azóta, mikor én leg­először láttam Tarczy Lajost, amikor még férfi korának ragyogó delelőjén állott. Nem az a Tarczy Lajos volt az, akit a most leleplezett arckép mutat. Ez az öregedő Tarczyt mutatja. Nem is igaz az ! Nem volt öreg soha ! A teste törékeny volt. Ő is lerótta adóját annak a ter­mészetnek, amelynek hivebb magyarázója és kifejezője nem volt, mint Tarczy Lajos. De a lélek és szellem nem volt ilyen öreg ; az az igazi arcképe, ilyen volt amikor én legelőször megismer­tem.* Olyanvolt és olyan is maradt. Halála előtt sok szép napokat töltöttem vele Balatonfüreden; az a lélek nem lett öreg soha ! A hallott szép beszédekből megértettük, mennyi gazdagság lakott ebben a lélekben; de egy gaz­dagság mégis volt, amelyről szintén történt meg­emlékezés, de nem azzal a valósággal és olyan szívvel, mint én óhajtottam volna. Annak a léleknek volt egy gazdagsága, amelyet én legtöbbre becsülök, melyet min­den magyar emberben megkövetelek, amely olyan valódi magasztosságban igen kevés embernél volt meg, amint én ismertem, annak a léleknek volt egy kincse: az volt az ő tökéletes magyarsága. T. ünneplő közönség! Milyen kort éltünk mi át akkor, amikor én is olyan fiatal legényke voltam, mint amilyeneket — hála Istennek — itt is látok ; milyen kor volt az, mikor nemzetünknek elveszett alkotmánya, nagy részének hite és reménye a jövő iránt, amikor nagyjaink részint a csatatéren, részint börtönben, ré­szint bujdosásban voltak, akikre a nemzet nem számít­hatott ; amikor még a jövő reményét is ki akarta a pogány zsarnoki hatalom irtani a magyar ifjúság lei­kéből, amely csak olyan férfiak szivében élt a magyar hazában, mint amilyen Tarczy Lajos volt. Vájjon mi­lyen idő volt, amikor száz kémlelő szem és fül vigyá­zott a tanítók szavára, hogy nem mérgezik-e meg a fiatalság lelkét a hazafias nemzeti eszmékkel. Akkor az olyan tanár, mint Tarczy Lajos szavával, nézésével, kezeinek egy mozdulatával, a természettan oktatásához szükséges tanszerekre való rámutatással, vagy egy meg­jegyzéssel, magyarságát és nekünk fiataloknak fajunk és nemzetünk iránt való elévülhetetlen kötelességét mindig úgy véste be lelkűnkbe, hogy azt mi soha el ne feledhessük. Egy hitvány fizikai tanszer, vagy mű­szer — vagy minek nevezzem — ha elkezdett pusz­* Ekkor t. i. rámutatott Tarczynak fiatalkori arcképére, melyet Barabás festett.

Next

/
Oldalképek
Tartalom