Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-11-10 / 45. szám
807 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 808 a centralizáció felé, — de hát ezt, a magunk és intézményeink jobbvoltáért, kénytelenek vagyunk eltűrni. Más kérdés az, bogy a központi iroda költségeit megbirja-e egyházunk s hogy az előadó javadalma nem haladja e túl azt a mértéket, amely eddig egyházi életünk terén ismeretes volt legfőbb tisztviselőink javadalmazásánál ? Enuek boncolgatásába, itt a gyűlési tudósítás keretében nem kívánunk belemenni, csupán annak megjegyzésére szorítkozunk, hogy a konventi előadó javadalma, nyugdíja jóval felülmúlja összes egyházi és iskolai tisztviselőink, még püspökeink javadalmát és nyugdíját is s ezzel bizonyos disharraonikns érzést támaszt lelkűnkben. Ami pedig a konventi előadó személyét illeti, — bár dr. Baksa Lajos tudását, egyházszeretetét, buzgóságát és egyházi életünk terén megbizonyított munkásságát a legteljesebb mértékben elismerjük, még sem tartózkodunk annak kifejezésétől, hogy helyén inkább szerettünk volna egy vele hasonló képességű és raunkabirásu papi embert látni !“ Á kultuszminisztériumnak egyes középiskolák és a tanítóképzőintézetek segélyezése ügyében elfoglalt álláspontját autonómiánkba ütközőnek találta a konvent s azért nem is járult hozzá. „Szomorú jelenségek ezek, amelyeknek csak két magyarázatát tudjuk adni. Vagy azt, hogy a kultuszminisztériumban nem olyan emberek intézik a protestáns egyházi és iskolai ügyeket, akik nincsenek tisztában a prot. autonómiával, — amely baj ellen csak a protestáns ügyosztály szervezése volna a megfelelő orvosság ; — vagy azt, hogy a minisztériumban olyan áramlat van, amely a prot. autonómia elcsipegetésére törekszik, amely ellen meg a bátor és erélyes tiltakozás volna helyén ! Amig azonban a nemzetiségileg tagolt ev. egyház ennek hangot ad, addig a magyarságában egységes és „vastag nyakúnak“ nevezett ref. egyház csak erőtelen panaszkodásban és alázatos petíciókban hallatja szavát ! Azért mégis : „A Sipka-szorosban minden csendes“ ! Bocsor István emlékezete. (Folytatás.) A julius 2-iki országgyűlésen azután Bocsor István is, mint Enying képviselője megjelent, de megbetegedvén, az év végén lemondott. Általában ő valami viruló egészséggel sohasem dicsekedhetett, csakis rendkivül mértékletes élettel tarthatta fenn egészségét, súlyos gyomorbaja miatt. így azután az önvédelmi harc idején teljesen visszavonult életet élt. Mikor szabadságharcunk után a főiskola kapui ismét megnyíltak, Bocsor elfoglalta ismét tanári székét, most következtek a hangtalan évek. Zenélni azonban szabad volt, sőt azt szerette is a kormány, ha nem zúgolódnánk, hanem vigadnánk. Ekkor alakult meg a városi Zeneegylet, melynek Bocsor István egyik lelkes híve lett. Zenei ismereteinek egyházkerületünk is hasznát vette, megválasztotta az egyházkerületi énekügyi bizottság elnökéül. Megalakult azután városunkban ismét a Kaszinó is, amely Bocsor Istvánt elnökéül választotta. Ezen kitüntetést utóbb azzal hálálta meg, hogy megírta a Kaszinó 50 éves történetét, ez volt egyszersmind utolsó munkája, ami nyomtatásban megjelent és pedig a Kaszinó 1884-ik évi Évkönyvében. Több tiszteletbeli hivatallal is megtisztelték, ő volt a városi iskolaszék elnöke azon időben, midőn a városi rajziskola és ovoda épületét emelték. A város közgyűlése őt bizta meg egy „Városi Jótékony Nőegylet“ szervezésével, amelynek első elnöke az ő neje, Kozma Alojzia lett, kit 1842-ben vett nőül. Hogy ki volt Kozma Alojzia, megtudják mondani a még ma is élő szegények, kik őt úgyis mint Bocsor Istvánnét, úgyis mint a Jótékony Nőegylet Elnöknőjét ismerték. Sokat tudna különben mondani ő róla az a vidéki tanártársunk is, aki Pápán rendkívül vézna, beteges gyermek volt, amit midőn az áldott emlékű úrnő látott, bár nem volt rokona, szüleitől őt magához vitette a kisbantai begyen levő szőlejébe, ott ápolgatta, a szabad levegőn erősítgette és szive és esze sugallta orvosi tudományával egy nyári szünidő alatt úgy tneggyógyította, hogy a szülék alig bírtak eleget hálálkodni a szinte csudálatos eredményért. Az a kishegyi szőlő, amelyben az áldott emlékű úrnő sokszor beteges férjét is ápolgatta, igen kedvelt nyaralója volt Bocsor Istvánnak és nejének, nem a boráért, hanem a nyájas voltáért és az iskolához közel fekvéséért, mert innen járt be még hetvenes éveiben is óráraira gyalogosan az öreg tanár. Hűséges lakói voltak minden nyáron át a kishegynek. Mint Philemon és Baucis oly nemes egyszerűséggel éltek ők az áldott emlékű nő 1880-ban történt haláláig. Gyermekük nem maradt és igy kétszeresen kellett érezni férjének nagy veszteségét. A magára maradt öreg tanárnak hátralevő éveiből mégis kedves emlékképen emelkedik még ki az 1882-ik esztendő, az ő 50 éves tanárságának jubileumi éve. Iskolánk fenntartó testületé, a főtiszteletü egyházkerület, minden lehetőt elkövetett az ünnepély fényessé tételére, így akarván kifejezést adni azon mély tiszteletének és szeretetének, amelyet hírneves tanára iránt táplált kebelében. Egyházkerületünk és az egyházmegyék vezető férfiai, élükön a fáradbatlan buzgalom Pap Gábor püspökkel, igen nagy számban megjelentek az ünnepélyre, amely az ünnepeknek kir. tanácsosi címet hozott. Október 9-én este színházi díszelőadást rendezett a közönség. Itt Mándoky Béla színigazgató szavalta el a költői lelkületű Pap Gábor püspöknek az ünnepelthez irt ódáját. A költeményt, még 5 más üdvözlő költeménnyel együtt, amiket Csepeli Sándor, Pereszlényi János, Soós Lajos, Antal Géza és K. Kis Gyula Írtak és az ünnepeknek Antal Gábor tanártól nagy gonddal irt hű életrajzával együtt egy külön füzetben adták ki, s ennek egy díszpéldányát az ünnepeknek ajándékozták. Színház után fáklyás zenével vonult a közönség a Kaszinó elé, hol Teuffel Mihály ügyvéd köszöntötte az agg tanárt. Erre azután jól ismert, messzehangzó, mély hangján felelt az ünnepek a közönséghez a Kaszinó erkélyéről: „Én 50 év óta tántoríthatatlanul lobogtattam önök előtt a világosság és szabadság szövétnekeit. De e szövétnekek már kihullanak öreg kezeimből. Oh vegyék fel önök helyettem a kihulló fáklyákat, a
