Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-11-10 / 45. szám
809 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 810 világosság és szabadság fáklyáit. S majd ha egyszer e fáklyákat koporsóm körül lobogtatják, emlékezzenek meg még akkor is öreg tanárjuk e kérelméről. így nyugton tűnhetem el önök köréből.“ Másnap ref. templomunkban d. e 10 órakor volt az ünnepély folytatása. Egyházkerületünk küldötteinek élén Pap Gábor püspök tartotta az üdvözlő beszédet és mint a gyöngyszemek gördültek az elismerés szavai a kiváló szónok és hálás tanítvány ajkáról. Mély meghatottsággal válaszolt Bocsor István : „Ne csudálja a mélyen tisztelt közönség, hogy ott, hol most örömkönnyeknek kellene hullani, ezekkel vegyítve a szomorú emlékezet könnyei is hullanak. Ne osudálja, hogy az öröm és fájdalom érzéséi között libegve köszönetét dadogni s ehhez illő szavakat találni nem bir az összeszorított kebel. Kérem azért engedje el nekem azokat. Hadd maradjon a hálaérzet legmélyebb rejtekében a szívnek, mely utolsó dobbanásig elfelejthetetlenül megőrzi annak emlékét.“ Jöttek azután egymásután az üdvözlő küldöttségek, tanári karunkat legidősebb társunk Vályi Ferenc vezette és átadta üdvözlete végeztével a testület ajándékát, egy arany tollat. „Én a tanártestületben - - válaszolt az ünnepelt — már mielőtt megvénhedtem „öreg Bocsor“ nevet viseltem, mit hihetőleg komoly, a tulságok árjától visszariadó, s mindig ugyanazom hangulaton megörökített. És csakugyan e semper idem maradt meg határozott jellemül mindazon viszontagságokon keresztül, melyeket az életben kelle tapasztalnom. Folytonosan a semper idem maradt utitársam, sőt higyjék meg önök, támadások ellen is védő paizsom. Ily hangulattal voltam mindig önök körében, a általában ily hangulatot tanúsítottam a tanártestületi viszonyokban. Ne vonják meg ezentúl se elhagyatott öreg napjaimban tőlem szeretetüket. E kezek, melyeket önöknek barátilag nyújtok ráncosak, de nem mocskosak, s bátran felajánlhatom ily szeretet megpecsételésére. “ Az a semper idem, — aminek értelme az, hogy minden körülmények között ugyanazok maradjunk — azután hamarosan, még az ünnepély folyamán megnyilatkozott, nevezetesen a pápai izr. hitközség küldötteinek így válaszolt: „Örömmel konstatálom, hogy az újabb időkben szembetűnő haladást tett a magyarosodás az izraelitáknak mind a közintézeteikben, mind magán köreikben ; de tapasztalnunk kell most is, hogy egy nagy résznél más a családi nyelv, más a társadalmi, a közéleti nyelv. Miért e kétféleség ? Hiszen már a törvénykönyv megtiltotta egy földnek két maggal elvetését, egy ruhának kétféle kelméből készítését, mert a kétféleséget üdvösnek nem találta. Mennyivel kevésbé üdvös lehet ez a jellemképződés terén, ha kivált áll V. Károly császárnak azon mondata : kinek mennyi nyelve, annyi lelke.“ Kéri a küldötteket, hassanak oda, hogy a magyarországi izraeliták legyenek mind magyarok. Bámulva hallgatuk a mondottakat és szájról-szájra járt a suttogás, hogy az öreg tudós csakugyan: „semper idem, semper idem.“ Még sok küldöttség következett, húsznál is több egymásután és az agg tudós mindegyiknek érdemlegesen válaszolt. Ezek között, midőn a városi jótékony egyletek férfiakból és hölgyekből álló díszes küldöttsége öt üdvözölte, válaszában fájdalommal említette fel, hogy egyet, az előtte legkedvesebbet, nem láthat közöttük. Ötszörte is több volt a távolból érkezett üdvözlő iratok és sürgönyök száma. Ugyanekkor a volt tanítványok egy Bocsor alap létesítésére, melyből szegénysorsu tanulók segélyeztessenek, gyűjtést rendeztek és 4400 kor. az így összegyűjtött Bocsor-alap. Valóban ez az ünnepély bepillantást enged ebbe a nagy hatásba, amit e kiváló tanár tanítványaira és korára gyakorolt. De szerencsés ember is volt Bocsor István. Tanítványai közűi egész sora támadt a kiváló férfiaknak, a még élők és a legdíszesebb állást betöltők nagy számát mellőzve, felemlíthetjük Ballagi Mórt, Molnár Aladárt, Petőfit, Jókait, Kerkapolyt, Kozma Sándort, Pap Gábor püspököt. Vályi Lajos és Körmendy Sándor egyházkerületi főjegyzőket, és egyházkerületünknek és főiskolánknak annyi jeles elhunyt munkását, ezeken kívül még ma is ezernyi azon tevékeny, munkás, jellemes emberek száma, kik büszkén vallják magukat Bocsor István tanítványainak. A jubileumi évre főiskolánkban még két új tanév következett, a második, az 1884 —5-iki, a jogakadémia fennállásának utolsó tanéve volt. Ez a körülmény igen nyomasztólag hatott az agg tudósra : „Meglássa barátom, — szólt egyik kartársának, — én ezt túlélni nem fogom“. Úgy történt. A tanév, az utolsó tanév végéhez közeledtünk és mindegyre rosszabbodott a gyengélkedő tanár állapota, mígnem junius 8-án, délelőtt 9 órakor meghalt. Az 1885. évben együtt sirattuk a jogabadémiát és Bocsort. A gyász híre visszhangot keltett mindenfelé és nem volt, ki résztvevő szó nélkül fogadta volna a hírt, ez érzet hangolta a magukra maradt tanítványok egyik jelesét: Antal Gézát, elégia Írására, amelynek iktassuk ide pár sorát és ezzel be is fejezzük emlékbeszédünket ; „A korban, mely a nemzet ébredését Munkálta s látta: kezdted éltedet; A Tokaji Bortermelő Társaság szállít Tokajból Kß liter TOKAJI szamorodni bort ß A koronáért, vv kölcsön hordóban bérmentve a megrendelő vasúti állomására. ” v
