Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-08-18 / 33. szám
583 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 584 azt is, hogy helytelennek, sőt ízléstelennek tartanám, ha bizalmi állásban levő emberek választóikkal szemben, mikor ezek tisztújítást sürgetnek a megadott, jog alapján, azt vitatnák, hogy nekik pedig joguk van állásukat megtartani ezek kívánságával szemben is. Jól jegyezzük meg: nem kenyérkereseti állásról van szó, hanem bizalmiról, ami inkább teher, aztán meg tisztesség, mint kenyérkereset. Kenyérkereseti állásunkhoz jogunk van ragaszkodni; de bizalmi állásunkoz ragaszkodni, ha választóink többsége tieztujítást kíván, legalább is van olyan Ízléstelenség, mint kérni, hogy tiszteljenek meg bennünket bizalmukkal. A 4. és 5. pontra azt felelem, hogy ha nem volna feltételezett esetre se törvény, se statatum, hát majd lenne a közgyűlésen olyan gyilkos hahota, amely az illetőt megölné s őt a közgyűléstől és bizalmi állásától, a közgyűlést meg ő tőle megszabadítaná!... De semmi se volna könnyebb, mint az illetőt tisztségétől megfosztani. Hiszen ha a törvény jogot ád a tisztviselői állásoknak »tisztujítás alapján tíz évre« betöltésére és egy egyházkerület vagy egy egyházmegye e jog alapján szabályszerű határozattal tisztujítást rendel el: hát akkor e rendelkezésének ép úgy érvényt is tud szerezni, mint akármelyik másiknak. Ebben nem lehet kétség. De nem is szabad feltételeznünk tisztviselőinkről, hogy lenne közöttük, aki ellenszegülne. Ekora Ízléstelenségre nem képes egy se ! Mikor ezeket Írtam, mindig szemem előtt tartottam, hogy én is birtokosa vagyok ez idő szerint egy bizalmi állásnak, mint esperes. Kis József. A vallástalanság egyik okáról. A D. P. L. 28-ik számában ily címen megjelent közleményemben Kovács Alajos űr ref. tanítóságunk megtámadását látja. Azt olvassa belőle, hogy a ref. tanítóság vallásos érzülete züllésnek indúlt, s a vallástalan tanítókat a komáromi egyházmegyében kell keresnünk ; hogy a vallás magasztos elveiből a ref. tanítóság gúnyt üz s kiöli a szülők által plántált vallásosságot a gyermekek szivéből, és még sok mindent olvasott megdöbbent lélekkel, ami abban a cikkben egyáltalán nem volt megírva. Megengedjen a tisztelt tanító úr, ha én ezen ráfogások ellen szót emelek. Távol áll tőlem, hogy én a mi református tanítóságunk tiszteletre méltó egyetemét, vagy a mi komáromi egyházmegyénk érdemes tanítóságát megvádolnám. Mivel érdemelnék azt meg tőlem Szalóky Dániel, Tóth Kálmán, Takács Sándor, Pápay Aladár stb. stb. tanító urak, akik érdemekben gazdag múltra tekinthetnek vissza, s akiket odaadó munkásságukért egyházunk elismerésével méltán kitüntetett, hogy én most szemükbe vágjam a vallástalanság vádját ? ! Igazságtalanság és lelketlenség volna azt mondani, hogy a ref. tanítóság legnagyobb része vallástalan. Igazságtalan és megmamagyarázhatlan volna különösen az ón részemről, kinek édes apám 35 esztendő óta hordja a tanítói pálya igáját ; aki gyermekkoromtól fogva tapasztaltam a tanítói pálya sokszor testet-lelket ölő terheit, nehéz küzdelmeit nemcsak a fejletlen gyermeki lélek gyarlóságaival, sokszor a szülők tóveB felfogásával, nehéz anyagi gondokkal, hanem — ki tudná azt megmondani, hány száz és ezer esetben — a tanítványok részéről tapasztalható hálátlansággal is és még ezer meg ezerféle kellemetlenségekkel, amikről a tanító úr is jól tudhat. Igazságtalan volna a vád, mert jól tudom én, hogy nagy számmal vannak a gyermeknevelés magasztos céljáért lelkesülő, hivatott, s a vallásosságban, erkölcsi tiszta életben példányszerü tanítóink, kiknek érdemeit kíméletlen tollal megtámadni valóságos bűn volna. Nem lehetett tehát célom a mi ref. tanítóságunkat a vallástalanság vádjával illetni és nem is tettem. Kovács Alajos tanitó úr azt mondja nekem, hogy nem helyes és nem szép az én eljárásom, midőn a komáromi egyházmegyét megnevezem, mint amelynek körében egy tanító felvetette az eszmét, hogy a vallástant a lelkészek tanítsák. Díjat lehetne kitűzni annak a számára, aki rajta kívül e kérdéshez fűződő érvelésemben tanítóságunk ellen támadást lát. Hiszen éppen azért vetettem fel a kérdést, hogy kitűnjék belőle, miszerint egyházmegyénk tanítósága jól látja a vallástalanság terjedését, s annak megakadályozása módjairól gondolkozik. Hogy az előző évben a vágvidéki lelkészi kör is felvetette ez eszmét, annak felemlítését feleslegesnek tartottam, mert nem fogadtatott el, s mert az 1906. évi egyházmegyei gyűlésre attól függetlenül, mint egy egyházmegyei tanítónak az ehm. tanítótestület által támogatott önálló indítványa, került az egyházmegyei közgyűlés elé. Nincs hát oka a tanító úrnak eljárásom megítélésére, mert nem helyes és nem szép dolog egy-egy közleményből néhány kifejezést nagyító üveg alá tenni, s belőle a cikkiró által nem gondolt értelmet kimagyarázni. Nem helyes, mert nincsen igazságos alapja, és nem szép, mert olyan tiszteletreméltó egyéneknek okozhat fájó érzést, akik arra rá nem szolgáltak. De térjünk a dolog érdemére! Ha betegség nincs, orvoslásról sem kell gondoskodni. Hogy a vallástalanság, mint káros betegség, napról-napra terjed, s hogy e tekintetben szomorú tapasztalatokat szerezhetünk, az valóság. Honnan támad ? Miből táplálkozik ? Mi által terjed ? Ha felveti az ember e kérdéseket, s figyelmes szemekkel tekint az életbe : a betegség néhány okára nyomban rátalálhat. Egyik ok az iskolai vallásoktatás gyengülése is. Elég egy rövid összehasonlítás annak belátására, hogy a vallástanítás a múltban bensőbb, mélyebb, eredményesebb volt. Ne tessék félreérteni: én nem vádaskodom. A mai kor igényei a népiskolával,
