Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-06-23 / 25. szám
443 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 444 Mindenekelőtt az »egyetemes papság« sokat hangoztatott elvével kell tisztába jönnünk. Nézetem szerint ennek a két szónak mai értelmezése egészen elütő az eredetitől. A reformátorok által a biblia alapján hirdetett egyetemes papság elve csupán a r. kath. hierarchiával volt szembe állítva, mely közvetítőül tolta fel magát Isten és ember közé s azt állította, hogy rajta és az általa képviselt egyházon kívül nincs üdvösség. Ezt a felfogást töri le az a krisztusi elv, hogy mindnyájan papok vagyunk, kiki saját magának papja az üdvösség megszerzésében, s annak elnyerése rajtunk kívül más embertől nem függ. Mindenki magának áll vagy esik. Bűneinkért magunk viszünk áldozatot Istennek lélekben és igazságban. A nyelvtörténet bizonyítja, hogy egyes szavakat, kifejezéseket, melyek kezdetben egy szőkébb körű fogalmat fedtek, az idők folyamán az emberi önkény annyira általánosította, hogy eredeti jelentésük feledésbe menve, azt le is vetkőzték. így vagyunk szerintem az egyetemes papság fogalmával is, melyet ma a világiak egyházkormányzói jogosultságára szoktak alkalmazni. (Ilyen erőltetett kifejezés ez is: »világi pap«, mely amellett cantradictio in adjecto — fából vaskarika.) Az apostolok nem az egyetemes papság elvéből kifolyólag állítottak presbitereket a gyülekezetekhez, de mert a szükség parancsolta, különben is azok munkatársaik, helyetteseik voltak. A németországi reformáció igaz, hogy a fejedelem kezébe tette le az egyházkormányzói hatalmat, de itt is a körülmények hatása alatt, mert ezzel az államhatalom védelme alá helyezkedett, s Luther bár hangoztatta az egyetemes papság elvét, de csalódásai után sokat engedett belőle. A Zwíngli-féle reformáció csak a papokat rendeli évenként zsinatba összejönni s csak a kormánynak voltak köztük világi képviselői. A kálvini egyházszervezet szerint az egyház kormányzására Krisztus négy hivatalt alapított: a pásztorokét, doktorokét, vénekét és a diakónusokét, — ezek közül a doktorok sem világi elemet képeznek, a vének pedig csupán az egyházi fegyelmet gyakorolják a pásztorokkal együtt a conzistoríumban, melynek elnöke maga Kálvin. A papokat minden 3 hónapban összegyűlni rendeli, hogy egymást intsék s a tanban egymást erősítsék. Nem szenved tehát kétséget, hogy a reformáció, amennyiben világiakat állított be az egyház kormányzatába, azt nem az egyetemes papság elvének hatása alatt tette, hanem a viszonyok kényszerítették a monarcbicus államban a fejedelmet, a republicanus államban pedig a presbyteriumot vonni be az egyházalkotmány sáncaiba. (Épen úgy mint nálunk is a viszonyok idézték elő azt a fordított állapotot, mely szerint az erdélyi kálvinisták a lutheri, a magyarországi lutheránusok pedig a kálvini egyházszervezetet fogadták el.) Hazánkban az evangélikusok mindjárt kezdetben a világi elemmel vegyesen tartottak zsinatot, de a ref. egyházban a 16. és 17. század egész folyamán nem folytak be a világiak az egyház kormányzásába, a presbitesium is, a kálvinitól elütő rendeltetéssel a 17. század közepén alakúi az egyházfi intézményből, annak munkakörével. Az egyházkormányzás felsőbb szerveibe világi férfiaink csak a 18. század 30-as éveiben lépnek egész önkényesen, de azzal a nemes szándékkal, hogy egyházunkat a hatalom önkénye ellen megvédelmezzék; a tiszántúli egyházkerület azonban még a 19. század elején sem ismerte el az egyház ügyeibe való befolyási jogukat, bár a többi kerületek mind bevették a világi elemet a kormányzói hatalom körébe. Az 1791-iki zsinalon már a küriarchia ellen kell, hogy küzdjenek lelkészeink, de a tekintélyes világiakkal szemben eredménytelenül. Ettől fogva a kerületeken, konventen ők vitték a vezérszerepet, a paritás csupán elvben és számban lett fenntartva. El kell ismernünk, hogy világi nagy férfiaink, abban a sötét korszakban, midőn egyházunk halálra Ítélve küzdött a létért, hatalmas mentőmunkát végeztek egyházunk érdekében, s az ő segítségük nélkül tán végenyészetre jutott volna; de épen ebben tűnik ki legjobban, hogy csak az szügség, a viszonyok állították őket egyházunk élére és nem az egyetemes papság elve. Az ő munkálkodásuk —- és tagadhatatlanúí értékes munkálkodásuk — csak az egyház léteiének, jogi és anyagi érdekeinek védelmében merült ki, de a vallás-erkölcsi élet fejlődésére semmi befolyással sem voltak. Már pedig régi papi zsinataink a hit és erkölcsi élet irányítására voltak első sorban tekintettel s a lelkészeknek hatalmas ösztönzői és útmutatói voltak kötelességeiknek hu és lelkiismeretes teljesítésére. Mai egyházi gyűléseink nem foglalkoznak egyébbel, mint nehány egyház apró-cseprő ügyesbajos dolgával, kormányrendeletek végrehajtásával, pörös ügyek elintézésével, (mellyel sokszor a vallásos életre káros befolyást gyakorolnak, azt megzavarják) meg aztán ami a legfőbb: a pénzüggyel. És kerül ez egyházaink rovására évenként oly óriási összegbe, hogy kérdésbe lehetne tenni : vájjon az az összeg nem áldásosabb munkát végezne-e gyülekezeteink körében, mint gyűléseink ? Egyházi közéletünk secularizálva, vallásos jellegéből nagy részben kivetkőztetve van. Egyházkormányzatunk, u. n. közigazgatásunk, egész alkotmányunk teljesen világi mintára van berendezve, (kik pedig valaha tőlünk vették a mintát!) Egyházi törvényeink is ma már az államinak mintájára t.-cikkekbe
