Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1907-06-09 / 23. szám

Tizenhetedik évfolyam.

23. szám.

Pápa, 1907. junius 9.

A lap szellemi részét illető közlemények _ Az előfizetési dijak (egész évre 8 K, félévre

a szerKesztőséghez Kis József felelős Megjelenik minden vasárnap, 4 K), hirdetések, reklamációk Faragó János szerkesztő czimére küldendők. ; = főmunkatárs czimére küldendők. "

B o c s k a y,

Irta s a Magyar Prot. írod. Társaság ez évi diszülésén, Hajdúböszörményben

Szeretet és Béke jóságos Istene !

Zönghet-e dicsedre szilaj hadi zene ?

Mert imé, riongnak harcok harsonái,

Vonulnak hadrendben Bocskay katonái:

Nyalka huszár ménen, kemény hajdú gyalog. Dong a föld remegve . . . Előre magyarok!

Előre, csatára, akinek még drága Isten igazsága, lelkek szabadsága!

Hősi, hadi hangok . . . S amint égbe hatnak, Föllege gyűl boltján bús, nagy borúlatnak.

De a föllegrésen égi fény sugára Özönével tűz le Bocskay sisakjára.

Ez, mint a kelő nap szikrázik és lángol,

Világot vesz tőle mind az egész tábor.

Szeretetből gyűlt ki e sereg harcvágya,

Békéért csatázik, — Isten is megáldja.

Maga a keresztyén türelem s alázat,

Mely itt szent hitéért zsarnokára lázad.

Mennyi kőhajítást viszonzott kenyérrel!

Hány sebe boszútlan föcskendé be vérrel!

Űzve nézett vissza háza dúlt romjára,

Egyedül az Isten volt még erős vára —

S ebben is támadják ? . . . Már ezt föl nem adja, Ezt megvédi vassal, erre gyűlt a hadja.

Oh, hiszen ha Sátán már az Égi Trónig Hajtja vakmerőén ostrom-légióit:

Kéruboknak is fogy angyali türelme,

Méltatlan az volna, ki harcra nem kelne.

Dicső védelmére az isteni jognak Magasztos haraggal ők is fegyvert fognak,

S Isten támadóit lángpallossal űzik Vissza a pokolba a gyehenna-tüzig.

elmondta Kozma Andor.

Ilyen volt a harca Bocskay bús hadjának:

A Sátánt véré meg, ki Istenre támadt.

Istenre, ki itt él szent hit gyanánt bennünk,

Kiért kötelesség s nem bűn harcba mennünk;

Ki nélkül nem volnánk igaz keresztyének,

Szabad magyarok sem, — csak gyávák, szegények, Idegen igába megtört szolga-párák,

Kik elveszték Istent, a jók erős várát.

Magyar hitü büszke magyarok vagyunk ma,

Szép, szabad hazánkban folyik a nagy munka: Alkotunk s gyarapszunk, — tévedünk s hányadunk, De egy alapszirtet itt érzünk alattunk.

Bármi nehéz sorsban s akármi viszály dúl,

Ez az egy még tartja a magyart szilárdúl.

Nincs mód, hogy fajunkat poklok lebirhassák, Mig nem ing ez egy szírt: a lelki szabadság.

Alapot vájt ennek Bocskay kardja éle S a nem ingó szirtet abba ő tévé le.

Akkor is, utóbb is, ha mi rés volt közte,

Vitézi magyar vér bőven beöntözte.

Mely dicső alapszirt! . . . Neve: Bécsi béke, — Magyar szabadságnak mindig menedéke.

Mi fölébe épült, azt ledönték sokszor,

De volt mire újból építsen a jobb kor.

Bocskay! Magyar nemzet hős és bölcs vezére, Kit nem hiú dicsvágy vitt a harcmezőre,

Ki istenes hadba Sátán ellen mentél,

Hadverő, ki szentebb s békésebb a szentnél! Királyi koronát kaptál s föl nem tetted, Felségesebb dísszel magad ékítetted :

Égi koronád van dicsfényben ragyogva, —

Adj erőt örökké, küzdő magyarokba!