Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-12-23 / 51. szám
911 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 912 Karácsony ! Kinn fehér szemfedő borúit a kihalt természetre ; fagyos a föld; dermesztő szél süvít át nyargalva a határon. Szinte szivtelen, kegyetlen, dühöngő mostoha most földanyánk ; bezárta éltető kebelét; eltaszít magától; nincs egy barátságos, marasztaló, biztató szava; rideggé lett ijesztően . . . Tűz mellé, házba szorulunk. Milyen más világ van ott benn ! Nemcsak a palotákban; a legegyszerűbb családokban is. Gazdagnak a palota, szegénynek az egyszerű ház, vagy éppen a kunyhó oltalmat nyújt a tél viszontagságai ellen; a kályha melege elűzi a hideget; a lámpa, avagy a mécses világa meg a sötétséget. A munkaidő szorgalma és az okos takarékosság biztosít a nélkülözések ellen. De mindez még csak a testnek szól; csak ennek nyújt megelégedést, békességet, bátorságot. Óh, de a lélek sincs elhagyatva; sőt ép e napok hozzák el rá a várva-várt, boldogító remények beteljesedését. E napok derítik rá az igazság fényes napját. Nagy a külső sötétség, de sokkal nagyobb a belső fény. Dermesztő a külső hideg, de élesztő és éltető a belső melegség. A szél bús süvitését túlharsogja a karácsonyi örömöt hirdető angyali sereg éneke: Dicsőség a magasságos mennyekben Istennek, e földön békesség és az emberekhez jó akarat! A Megtartó születésének emlékünnepe van. Nincs ünnep, ami vele versenyezhetne; ami az emberbaráti, a testvéries együttérzést úgy föllendítené; ami bensőbb, igazabb, általánosabb örömre derítené a lelkeket; ami közelebb hozná egymáshoz s jobban összedobbantaná a sziveket. Úgy, hogy akkor is első helyre kellene méltatnunk, ha csupán néhány napi kárpótlásnak tartanánk a téli időszak mostohaságáért. Ah de világra szóló, egyetemes áldás az, amit hoz, amire emlékeztet. Minden idők legnemesebb leikéinek drága reménységeit ébresztgeti, éleszti, táplálja és tölti be. A tiszta szivek el nem évülő, örök vágyainak meg-megujuló fölfrissülését, életét, beteljesedésüknek Isten Ígéretével, kegyelmi tényével megpecsétlését hirdeti. Úgy szerette Isten e világot, hogy az ö egyszülött fiát adta érette, hogy valaki ö benne hiszen, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. A világ most is csak olyan bűnös és az Isten most is csak úgy szereti. A Megtartó minden népnek adatott; nekünk is. A hajdani szent éj összes ünnepélyes, magasztos jeleneteivel megújul ma is . . . De váljon megújul-e igazán? Hogy a mennyei seregek, a kegyes lelkek ma is lelkesen zengik a nagy Isten dicsőségét, ebben nem kételkedünk. Hogy templomainkban, sőt itt-ott lakásainkban is visszhangzik az ő himnuszuk, azt is tudjuk, hogy — legalább az ünneplés pillanatában — elragad bennünket az Isten szeretete, eltölt a testvériség érzése, el a bűntől szabadulás szent vágya, ezt is bátran mondhatjuk. Sőt úgy érezzük, hogy nekünk, bennünk is megszületett a Megtartó és eltölti szivünket idvezítő igéivel, amaz első és nagy parancsolattal: Szeresd a te Uradat, Istenedet, szeresd felebarátodat, mint te magadat!-. . . Valamit akartok, hogy az emberek cselekedjenek veletek, azt cselekedj étek ti is azokkal. De mégis meg kell vallanunk, hogy a szorosan vett ünnepélyes óráktól eltekintve, nem olyan kegyes a mi ünneplésünk, még kevésbbé az az életünk, amilyennek valósággal lennie kellene; nincs meg bennünk az az odaadó, készséges hit, arai megvolt a bethlehemi pásztorokban; nincs meg az az állandó készség az Isten dicsőítésére, ami az angyali seregben volt; nincs meg az a lángoló buzgóság, amely ellenállhatatlan erővel hirdetné a Megtartót, az ő idvezítő tudományát; és pedig nemcsak szóval, de példával is. Meg kell vallanunk, hogy a való élet messze elmarad attól az eszményi élettől, amit a Megtartó akart megvalósítani s amiről a karácsony oly szívhez szólóan beszél. Oh, mert ha mindezen erők és tulajdonságok valósággal megvolnának a keresztyének szivében : akkor egészen mások, szebbek, jobbak, szinte dicsőségesek volnának társadalmi viszonyaink. Ha át tudnánk magunkat adni a Krisztusnak egészen, hogy ő éljen mi bennünk és mi ő benne: akkor nem kellene küzködni, gyűlölködni, talán vért ontani az egyenlőség és testvériség elveiért; akkor kiveszne nevük is azoknak a bűnöknek, amelyek nyomorulttá, szegénnyé, aljassá vagy a nagy bőségben, gőgössé, zsarnokká, szívtelenné, testnek és léleknek megrontóivá teszik az embereket. Pedig az anyagiasság, az érzékiség igen erőt vett a lelkeken; s ezekkel együtt a képmutatás is, mely a szép látszatott mindenütt meg akarja őrizni. Egy-kettőnek bűnös megátalkodottsága miatt még a kér. vallásfelekezetek is általánosan beleestek abba a gyanúba, hogy csak anyagi érdeket szolgálnak önzőén ; hogy csak hatalmi vágy mozgatja, irányítja tevékenységüket, nem pedig az Isten félelmének s ezzel a tiszta erkölcsnek terjesztése. S e gyanút valósággal megerősíteni látszik az a mindinkább erősödő és kiélesedő ellentét, amely mindjobban szítja a gyűlölködés tüzét; holott az volna krisztusi, ha szeretetben egyesítenék a lelkeket Isten félelmében az emberiség igaz javai megszerzésére. Oh bizony az ős karácsony lélekemelő, magasztos emlékeibe keserű cseppeket vegyít a jelen sok fogyatkozása, tökéletlensége; annak mennyei fényét nagy árnyék kiséri!
