Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-09-30 / 39. szám
673 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 674 az egyes ember kérelmét, vagy panaszát — bármily jogos legyen is — meg nem hallgatják, alulírott is az üzletszabályzatokra való hivatkozással utasítatott el vasúti kedvezmény iránti kérelmével, holott köztudomású, hogy kevesebb jogoimmel bírók számos esetben nyertek ily kedvezményt. (Folyt, köv.) Sediyy László. Az egyház reformálásának szükségességéről. Irta Kálvin János. Ford. Ceglédi Sándor. (Folytatás.) Vajha példájukkal hívnának ki ellenfeleink bennünket harcra. De minő egyházi rend van hát náluk, melynek hiányáért oly hangosan vádolnak minket. Nem jobb volna-e, ha elismernék Isten és a mi színünk előtt az ő hibájukat, minthogy a mi szemünkre vetik azt, ami oly hamar fordúl az ő fejük ellen, mert az egyházi fegyelemnek két ága van. Egyik vonatkozik a klérusra, másik a népre. Most már csak azt szeretném tudni, hogy klérusukat mily szigorral tartják meg tiszta és jó erkölcsben. Nem kívánom tőlük azt a nemesebb s tisztább szentséget, melyet a régi kánonok szabnak ki a klerikusokra. Tudom, hogy markukba nevetnek, ha valaki azon régi s több század óta elpusztult törvényeket a feledségből új életre kelti. Csak a közönséges papi tisztességet kérem tőlük számon, hogy ha éltük ártatlansága nem emeli is őket a többiek fölé, legalább aljasságuk miatt se legyenek megvetés tárgyai. A régi kánonok simoniának minősítik s szigorú büntetést szabnak ki, ha valaki ajándékozás, kegy, piszkos csúszás-mászás, vagy alattomos ajánlgatás utján jut a lelkészi hivatalhoz. Hány van olyan ma, aki más utón jutott oda. De ne kívánjuk — mint mondám — ama nagyfokú szigort. De ha egyetlen szó nem volna erről Írva a törvényben, mekkora szégyen mégis, hogy a püspökök házai a simoniának nyílt és hírhedt műhelyei. S mit szóljak a római kúriáról, ahol csekélységnek látszik már az is, hogy a papságok nyilvános árverésre kerülnek s ahol azok kerítésnek, mérgezéseknek s egyéb utálatosabb vétkeknek a díjai. Ha köztünk van szava a közönséges emberi értelemnek is, minő képtelenség az, hogy tizenkét éves gyermekre érsekséget bíznak, vagy mikor Krisztus az ökölcsapások alatt összeesett, méltatlanabb sérelem érte ? Vagy lehet-e Istent és embert nyíltabban kigunyolni, mint mikor a keresztyén nép kormányzatának élére állítanak egy gyermeket, beleültetik az atya és a pásztor székébe. A presbiterekről és a püspökökről úgy határoznak a kánonok, hogy állásaikon őrt álljanak és egyik se legyen hosszabbb időre távol egyházától. De tegyük föl, hogy semmi ily intézkedés nincs, mégis ki nem látja, hogy a keresztyén név még a török előtt is nevetség tárgya, mert hisz náluk olyan embereket neveznek az egyház pásztorainak, kik ugyan életükben egyszer sem néznek a nyáj után. Mert az olyan pásztor, ki állandóan ott lakik, ahová ki van nevezve, régtől fogva fehér holló. A püspöknek és az apátoknak vagy saját udvaruk van, vagy rendbeli emberek a fejedelmek udvaraiban. Mások pedig a saját Ízlésük szerint választják ki a helyet, ahol fényűzésben élnek. Azok pedig, kiknek saját fészkük jobban tetszik, csakugyan egyházaikban székelnek, mert lusta semmittevők, akik mindent jobban tudnak, mint kötelességüket. A régi kánonok azt is tiltják, hogy egy embernek két egyháza legyen. Vegyük, mintha nem is mondtam volna. De milyen ürügygyei lehet védeni azt a képtelenséget, hogy egy emberre 5—6, sőt több papságot is rá ruháznak ? hogy egy gyerek három püspökséget tart birtokában, melyek egymástól oly távolságra esnek, hogy elég volna neki egy év alatt mindent meglátogatni, ha egyebet nem tenne is. A papok előmozdítása alkalmával a kánonok teljes és tökéletes vizsgálatot kívánnak a jelöltek erkölcse s tudása tekintetében. Engedjük meg a mai kornak, hogy e felettébb szigorú szabályzat alá ne vesse magát. De látjuk, hogy válogatás nélkül mint alkalmaznak tudatlan egyéneket, kik nemcsak tudományos készültségnek, de józan okosságnak is híján vannak. Ha öszvérhajcsárt fogad valaki, jobban kitudakozza előéletét, mint a paptól kérdik megválasztásakor. Nem hazudok, nem túlzók. Valami szóbeszéd ugyan foly e tárgyról, hogy a régi gyakorlatnak legalább a színezetét megőrizzék. A püspökök, vagy alárendeltjeik kérdést tesznek, hogy jelöltjük méltó-e a tisztségre. Van, aki azt mondja, hogy méltók. Tovább nem is kell kérdezni a tanút, sem vallomásáért megvesztegetni, mert igen jól tudja minden komornyik, borbély s ajtónyitogató, hogy e válasz merőben a ceremónia kedvéért történik. A régi kánonok szerint a papirendbeliekkel szemben a paráznaság legkisebb gyanújára vizsgálatot kell indítani s ha a bűn bebizonyosodott valakire, lemondással s kiközösítéssel kell büntetni. Engedjünk el valamit abból a régi zordonságból. Mégis mint lehet, hogy mindennapos paráznaságukat ma úgy eltűrik, mintha jog engedné meg ? A kánonok azt mondják, hogy az olyan papot nem kell megtűrni semmikép, ki a kockaszenvedélynek, dőzsölésnek, vagy a táncnak adja át magát. Sőt még azokat is kiküszöbölik a papok közül, akiket valami becstelenség ért. Hasonlag azt parancsolják, hogy mindazokat, kik világi dolgokba bonyolulnak, kik a polgári ügyekbe annyira elmélyednek, hogy e miatt hivatalukat elhanyagolják, s végre kik hivataluk végzésében nem elég serények, szigorúan meg kell dorgálni s ha nem javulnak meg, le kell tenni hivatalukból. Azt hozzák fel mentségül, hogy a mai kor nem tűr oly durva szert, mely minden hibának az elevenjébe vág. Jól van. Nem is kívánok én tőlük ily tisztaságot. De ki nem tudja, hogy a papirendbeliek közt a bűn szabadossága oly féktelenül uralkodik, hogy az egyébként is romlott világot ők jobban megfertőztetik, mint bármely más rend? (Folyt, köv.)
