Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-08-19 / 33. szám
557 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 558 Már pedig gyülekezeteinkre nem lehet hárítani nagyobb terhet, s levenni azt az erősebb fél az állam vállairól, főként, ha az már hordozta, viselte is azokat, közöttünk bizonnyal ezt senki sem kívánja. Várni kell tehát a díjlevelek rendezésével, pénzértékre átváltoztatásával, legalább is az államsegély rendezéséig, s őszi kerületi gyűlésünk nagyon helyesen tenné, ha foglalkoznék e kérdéssel, s részleges útmutatást adna ki, mert a kisebb látkörü egyházmegyék talán elhamarkodva, tévetegül intéznék, s hibákat követnének el, melyek nehezen volnának kiigazíthatók. Szükségesnek, hitfelekezetünk jövője, léte érdekében múlhatatlannak vélem, hogy az egyházi adózás csökkenésére szóló államsegélynek legalább 5°/0-a, gyülekezeteink által a kerületi pénztár utján tőkésítenék. Micsoda beláthatatlan veszedelmek érhetnék hitfelekezetünket, ha bármi ok miatt az állam beszüntetve ezeket a segélyezéseket, ismét gyülekezeteinknek kellene a régen elfeledett, gyakorlatából kiment terheket viselnie ? Mily könnyen bekövetkezhetik pedig ez ? Mutatják a közelmúlt sajnálatos eseményei, amikor államiságunk, létünk, törvényeink egyetlen kézvonástól függöttek !! Mi lelkészek, tanítók talán nyögve, éhezve eltudtuk volna viselni az államsegély megvonását, elmaradását. De már a nép, a milliók sehogy sem tudnának megalkudni a viszonyok olyatén alakulásával, 8 előállana a bizonyos veszély, a felforgató bizonytalanság. Ha tőkét gyűjtünk, ha félre tesszük, nem kell félni, nem kell rettegni ily eshetőségektől, az megvéd, az erőssé tesz bennünket. Ezek volnának az államsegély és azzal kapcsolatos kérdésekre észrevételeim. Mily jó lett volna Írni, beszélni a lelkészi kongrua 2400 koronáig kiegészítéséről, a korpótlékról, tanítói javadalmak emeléséről! De hát egyelőre még szegények maradunk. Hiszem, remélem, hogy nem soká ! A szükséget, a fejlődő kor kívánalmait, igényeit elnyomni, elhalgattatni sokáig nem lehet!! Azért e téren is, itt is csak folytonosan és erősen „zörgessetek és megnyittatik, kérjetek és adatik !“ Patay Károly. Az egyház reformálásának szükségességéről. Irta Kálvin János. Ford. Ceglédi Sándor. (Folytatás.) Ha az egyházkormányzat vétkes megromlásait akarnám felsorolni, akkor roppant rengetegbe lépnék. A papok életéről sok körülmény miatt nem szólok semmit. E három vétek tűrhetetlenségét mindenki belátja : az igaz elhívás szavának mellőzésével szerteszét erőszakkal, pénzzel, csellel vagy más becstelen s bűnös eszközökkel foglalják el a papságokat; akik aztán így a papságba jutnak, hivatali kötelességeik teljesítésében inkább csak hiú árnyak, vagy épen holt bálványok s nem igaz szolgák; végül, mikor Isten igéjével kellene kormányozniok a lelkiismeretet, igaztalan zsarnokságba döntik azt és istentelen törvények kegyetlen bilincsébe verik. Ugy-e, megvetik az isteni és az emberi törvényeket, sőt félre dobják a tisztességet is, s így a püspökök s presbiterek kinevezésében rút zavar uralkodik, szenvedély érvényesül jog gyanánt, a vesztegetés ritkán van távol: hát mindez „jelentéktelen“ hiba, javítását mégis a jövő századra halaszthatják ? Mert ahol feledésbe megy a tanítás kötelessége, ugyan mi lesz a lelki pásztorság igazi jellege ? Tudjuk, hogy Pál ap. a lelkiismereti szabadságért mennyi harcba bocsátkozott, mily hévvel védelmezte annak ügyét, de, ki ítéletében a méltányosságot szeme előtt tartja, beláthatja, hogy nekünk sokkal méltóbb okunk van e küzdelemre. Mikor tehát az egész kegyes tudomány ennyire megromlott, a sakramentumok oly istentelen módon meg voltak fertőztetve, mikor az egyház oly siralmas nyomorba került, akkor azok Ízlésének, kik ami felháborodásunk és síkra szállásunk jogosultságát tagadják, csak úgy felelhettünk volna meg, ha Isten tiszteletét, Krisztus dicsőségét, az emberek üdvét, az egyháznak s a szent dolgoknak egész kormányzatát hűtlen hallgatással elárultuk volna. Fényes név a mérséklet neve, szép, dicséretre méltó erény a türelem, de meg kell tartani ebben is a határt. Türelmesen mégsem szabad néznünk, hogy Isten nevét vétkes káromlásokkal tépjék meg, az ő örök igazságát ördögi hazugságokkal fojtsák el, Krisztust bántsák, sakramentumait megrontsák, a szegény lelkeket kegyetlenül gyilkolják, a halálosan megsebesített egyházat végveszedelembe döntsék. Ez nem szelídség lett volna, hanem oly dolgok elhanyagolása, melyeknél mindent kevesebbre kell tartani. Bízom, hogy eddig célom szerint sikerült bebizonyítanom, hogy mi az egyház hibáinak megjavításában semmivel sem voltunk hevesebbek, mint maga a dolog követelte. Ez vádlóink figyelmét sem kerüli ki s ez okból más vádhoz fordúlnak. Azt állítják, hogy háborgásunknak egyéb haszna nem volt, minthogy a keresztyén világ, mely eddig nyugodt volt, most belviszályok tüzében ég. Szerintük a tisztítás munkája oly hatástalannak bizonyúlt, hogy minden még nyomorúbb helyzetbe került; azok közűi, kik tanunkat ölelték föl, kevesen javultak meg, sőt némelyeknek alkalmat nyújtottunk, ha nem is nagyobb, de mindenesetre gondtalanabb nemtörődömségre. Ezenkívül szemünkre vetik, hogy egyházunkban nincs tan, nincs önmegtartóztatási törvény, nincs alázkodási gyakorlat, hogy a nép, melynek nyakán nincs semmi iga, szabadosán, bűntelenűl tévelyeghet. Aztán gyülölséget támasztanak ellenünk, mintha elragadoztuk volna az egyházi javakat. Azt állítják, hogy fejedelmeink ép úgy rá rohantak, mint valami harci zsákmányra, hogy méltatlan erőszakkal fosztották ki az egyházat s ma a zavaros korviszonyok között az egyház örökét azok tartják kezükben, kik fegyveres zaj közt, jog és tisztességes cím nélkül vették birtokukba. Én hát nem is tag adom, hogy mik or az isten 03*
