Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-08-12 / 32. szám

543

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

544

Mert ha elfogadjuk azt, amit mondanak, hogy az a dolog, amit vásárba bocsátanak csakugyan Krisztus érdeme, nem követnek el Krisztus ellen kisebb vétket, mint, ha arcába köpnének.

Kérlek, győzhetetlen Császár, kiváló fejedelmek, jusson eszetekbe, hogy mi történt Korinthusban hajdan azon egy emberrel, aki az Úrvacsora első alakzatával szemben nem is oly komoly sérelmet követett el. Az ő lakomáját ki-ki hazavitte, nemhogy a község előtt kiossza, hanem, hogy a gazdagok derekasan lakmározhassanak, a szegények pedig éhezzenek. Pál ap. azt tanítja, hogy ez oknál fogva sújtotta Isten őket zord és kegyetlen dögvésszel, de egyúttal figyelmeztet, hogy ez csak atyai vessző, mellyel Isten őket az életre hívja (I. Kor. XI. 30.). Ebből következtethettek, hogy mit várhatunk mi manapság, kik ugyan egy hajszálnyira nem hajlottunk el Krisztus helyes utasításától, de tőle roppant távolságra szakadtunk, kik nem rontottuk meg egy mód szerint annak tisztaságát, hanem több mód szerint és borzasztólag elundokítottuk azt, kik nem egy visszaéléssel zavartuk meg az egyházi szokást, hanem annak egész kormányzatát felforgattuk. Kétségtelen, hogy egykor ez istentelenséget megfogja büntetni Isten. Sok egymásra következő éven keresztül szenved az egyház különféle zavarok s csapások súlya alatt; most meg eljutott a nyomorúságok tetőpontjára. Mi ugyan elnémultunk saját kinoztatásunkkor, vagy más okokat képzelünk, amikért Isten ennyire sújtott bennünket. Hanem ha elgondoljuk azt is, hogy manapság hány ferdítéssel van megfertőzve és elundokítva az úri szent vacsora, csodálkoznám, ha át nem látnok, hogy Isten, ki amazokat oly szigorral büntető, méltán haragszik ránk is.

(Folyt, köv.)

Református egyházi lapszemle.

„Prot. Egyházi és Iskolai Lap“ 24—28. sz. Pálóci Horváth Zoltán dr. : „A Kálvin-szövetség feladatai“ cimü cikkeiben válaszol Novák Lajosnak a Kálvin-szövetség létjogosultsága ellen irányuló, ismertetett cikkére. Novák azt akarja, hogy a buzgóság fellendítését bízzuk csak a hivatalos egyházra, a lelkészekre s a presbitériumokra. Bízzuk az egyházkerületekre s a konventre a gyülekezeti munka-programm elkészítését. Derék volna s jó volna, ha így lenne ! De miért nincs már is a magyarhoni gyülekezetek túlnyomó részében igazi egyházi élet s miért merül ki az egyház összes munkája a templomi, keresztelési, esketési és temetési funkciókban s a rovatolásban, az egyházi hatóságok tevékenysége pedig a különféle egyházi törvények alkotásában, azok végrehajtásában és a fegyelmi hatóság gyakorlásában ? ! Azért van ez, mert lenyűgözte a hivatalos egyházat az az évszázados harc, amelyben áll az „egyedül üdvözítő“ egyháznak, jóformán katonailag szervezett táborával; mert a kálvinista pap félkézzel mindig kardot tartott kezében, hogy védje a haza alkotmányát, és egyháza autonómiáját s ezt bástyázta körül

minden hivatalos fórum, kezdve a presbitériumon s végezve a zsinatokon, miközben a gyülekezeti élet fejlesztésére nem ért rá s az ősöktől átöröklött szokások alapján akkor sem törődött az evangéliomi munkákkal, mikor az alkotmányt s az autonómiát nem fenyegette veszély. Zsinat presbiteriális rendszerű egyházkormányzati üléseinken szóba kerül-e valaha, hogy ebben vagy abban a gyülekezetben aláhanyatlottak az evang. erők, nem hat kellőképen a Krisztus példaadása, nem hallgatnak a lelkészre, tanítóra, szegényedik a nép, pusztít az uzsora, a pálinka s a kivándorlás, s a szociális új eszmék a hitetlenséget csak nevelik : küldjünk tehát oda segítő erőket, csináljunk munkáskört vagy olvasó egyletet, szervezzünk szövetkezetei, tartsunk vallásos összejöveteleket, amelyeken az esperes, vagy a püspök is meg fog jelenni, beszédet tartani vagy megfelelő bibliai helyeket magyarázni és ez vagy amaz a tanácsbiró vagy főgondnok fog előadást tartani arról, hogy milyennek kell lenni az egyházi életnek s mik erősítik a gyülekezetei ? Mondták e valaha egyházhatósági gyűléseinken, hogy menjünk, öntsünk lelket a nép fiaiba s magába a lelkészbe; tegyük az úri osztályt fogékonnyá a nép bajai iránt; mutassuk meg neki a ható evang. erőket és ne hagyjuk elveszni testvéreinket, ami vérünkből való gyülekezetei ? Bizony aligha! Hanem azt sokkal gyakrabban, hogy majd a lelkész, vagy tanító ellen megindítják a fegyelmi vizsgálatot, akik részben okai a bajnak, mert hiszen őrállókká tétettek.

Keresztesi Samu : „A férfi és nő harca“ cimü cikkében szól arról, hogy sok esetben a férfi 2—3 féle oklevele mellett se jut állásba. Ennek egyik oka a túl produkció, a másik pedig, hogy a nők sok pályáról, ha nem is teljesen, de részben leszorították a férfiakat. Sőt az okleveles nők nagy száma egyik főoka annak is, hogy a férfiak nem tudnak és nem is akarnak családot alapítani. Nagyon sok férfi nem juthat a nők miatt biztos álláshoz és sok nő, oklevelére támaszkodva s abban bizakodva, addig válogat a vőlegény jelöltekben, mig arcának rózsái elhervadnak. Ha a nők közül kevesebb számmal lesznek hivatalnokok, a férfiak nagyobb számban jutnak hivatalhoz és kenyérhez, a nők közül is nagyobb számmal lesznek anyák s bizonyára enyhülni fog a férfiak és nők harca a kenyérkereső pályákért.

Ágoston Sándor : „A theologiai tudomány és a szószék“ cimü felolvasásának egyik érdekes részében így szól: Minden pap emlékszik azokra a gyötrelmes, kételyek közt hányódó theologus esztendőkre, melyek alatt gyermekkorából hozott naív hite s a theol. intézetekben kapott tudományos ismeretei egymással harcra keltek s érzi, hogy hiveit e kellemetlen tépelődésnek kitenni ellenkezik az ő hivatásával s ellenkezik úgy az egyház, mint saját érdekével : szomorú lemondással nyugszik bele az áldatlan helyzetbe. És mert ebből kivezető utat nem lel, orvosságot rá nem remél: theol. álláspontjának prédikációira hatása nincsen s ezért van, hogy két szomszéd pap ha összekerül és a szobában van a kurátor is, nem beszélnek theologiáról. Ez az egészségtelen visszony, mely a theol. tudomány és az egyházi tan között fennáll, annál idültebbé válik, minél inkább elzárkózik a prédikáció a theol. tu-