Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-08-12 / 32. szám

541

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

542

összeválogatni, amilyent csak kivánni lehet s amely fenn tudja tartani a pápai kántus régi dicsőségét !

A »főiek, zenekar« is, amely pedig igen sok diadalnak volt részese, nélkülözte a theologusokat. Pedig bizony akad köztük néhány, ki jól ért valamely hangszerhez s csak önmagának tesz hasznot, ha azt gyakorolja.

A »gimn. ifj. segítő-egylet« működéséről is csak dicsérő szavakkal szólhatok. Szegényebb társaikon segítettek, önzés nélkül! Szép cél és szép alakban vitték keresztül. Hogy a régi szokást — a pénzosztást — elhagyták, több okból lehet helyeselni. Hanem azt a jövőben jól tennék (hisz úgy is elég nagy tőkével rendelkeznek s a kamatot nem használják fel teljesen), ha némely igazán szegény és érdemes társuk tandíját vagy konviktusi tartozását kifizetnék. Ez igazán szép tett és igazi segítség lenne !

Az ifjúság önmunkásságát irányító egyesületek végére értem. A tanévben kifejtett munkásságot most pihenik ki ifjaink s ha az őszi szellő kezd lengedezni, újból munkában fogjuk őket látni. Munkájuk szerezzen nekik ismereteket, ügyességet és akkor azok, kik aggódó szemmel őrködnek főiskolánk előhaladása felett, kész szivvel fogják az érdemeseket az elismerés babérágával megkoszorúzni.

Komárom. Vargha Sándor.

Az egyház reformálásának szükségességéről.

Irta Kálvin János. Ford. Ceglédi Sándor.

(Folytatás.)

Ha a kutya azt látná, hogy urával oly igazságtalanságot akar valaki elkövetni, mint aminő sérelmet Istennek kell szenvednie a sakramentumokban, azonnal ugatna s inkább életét tenné ki veszélynek, mint sem hallgatva engedje, hogy urával roszzúl bánjanak. Vájjon nekünk Istennel szemben nem kell oly hűséget tanúsítanunk, mint aminőt az állat tanúsít urával szemben ? Hallgatok afelől, hogy a Krisztus által rendelt s isteni tekintély által ajánlott sakramentumokkal egy fokozatra emeltek emberi akaratból létrejött cselekményeket, mely eljárás mégis a legszigorúbb elitélést hivja ki. Vájjon képmutatólag kellett-e tűrnünk, hogy a sakramentumokat oly sok babonaság rontja meg s mint mondtuk, annyi balhiedelem rutitja el s hogy minden tisztességtől távol rút és istentelen adásvevés tárgyát képezik? Krisztus a templomból korbáccsal hajtotta ki a pénzváltókat, asztalukat felforgatta, adás-vevésüket megzavarta. Bevallom, hogy a korbácsot nem mindenkinek szabad a kezébe vennie, de illik, hogy mindazok, akik Krisztuséinak vallják magukat, ugyanazon hévtől lelkesedjenek, mely Krisztust atyja dicsőségének megvédésére buzdította. Tehát ha ő a templomban lakozó bűnökkel szemben tettel is kifejezte nőm tetszését, nekünk legalább az a kötelességünk, hogy szabad s szilárd meggyőződés hangján fejezzük ki ítéletünket felette. Ki tagadja, hogy a templomokban a szentségek ép úgy megvásárolhatók voltak, mint bármely piaci áru. Némelyiknek szabott ára van, a másik felől csak árlejtés utján tudnak megegyezésre jutni.

De mivel az úrvacsorájában sokkal jobban kitűnik a megromlás és sokkal nagyobb a romlás iszonyatossága, jertek s mondjátok meg minő lelkiismerettel tudtunk volna szemet hunyni az oly sok s oly nagy szentségtörés felett ? Hogy azon dolgok megtámadásában, melyeknek kifejezésére most nincsenek szavaim, nagyon hevesek voltunk, mi jogon róják fel azt nekünk hiba gyanánt ? Krisztus szent testére, mit értünk áldozatra adott, az ő drága vérére, melyet bűneink elmosására kiontott, kérlek titeket győzhetetlen Császár, kiváló fejedelmek: gondoljátok el, hogy mily drága az a sakramentum, melyben étel gyanánt testét, ital gyanánt vérét osztogatják s mily lelkiismeretességgel, mily gonddal kell azt mocsoktalanúl megőrizni! Mily hálátlan hát az, aki ez égi sakramentumot, melyet Krisztus a legdrágább gyöngy gyanánt adott nekünk, tapodva látja a disznók lába alatt s hallgat? De mi nem csak azt láttuk, hogy tapodják, hanem azt is, hogy mindenféle fertőzéssel undokítják el. Mily gúny volt, hogy Krisztus halálának hatalmát ember színpadias cselekményére vitték át, s hogy a papocska, mint Krisztus utódja, közvetítő gyanánt állott Isten és ember közé, hogy megfeledkezve amaz egyetlen áldozat érdeméről egy városban ezer áldozatot hoznak naponta a bűnök kiengesztelésére, hogy naponta ezerszer áldozták fel Krisztust, mintha nem volna elég, ha egyszer meghalt érettünk. Mind e sérelmeket Krisztusra halmozva megrontották a szent vacsora jellegét, bár mindez az áldozat elnevezésben benfoglaltatik. Jól tudom, hogy ekkora képtelenségek eltüntétésére mily magyarázatokat hoznak fel most ellenfeleink. Mig ez ideig minden fellebb említett istentelenséget szemérmetlenül űztek, addig, most mikor rajta kaptuk őket, új tárnákat ásnak maguknak, bár ezen menedékekben undok vétkeiket a legkevésbbé sem rejthetik el. Azt állították, hogy a mise áldozat, mely kiengeszteli nemcsak az élők, hanem a holtak vétkeit is. S mit használ most nekik a köpönyeg fordítás ? Legfellebb saját szemérmetlenségüket árulják el! A sakramentum mily megfertőzése, hogy mikor annak törvényes megszentelése az ige világos hirdetésében áll, addig a kenyérre fuvás és suttogás közben ráénekelnek? hogy a hívek gyülekezetében nem osztják szét, hanem magányosan veszi magához egy, vagy idegen cél szolgálatára teszik el ? hogy, ha egyáltalán van valami kiosztás, akkor Isten nyílt parancsa ellenére a nép az egyik felétől, a kehelytől meg van fosztva? Minő őrültség, midőn azt hazudják, hogy az ő ördögűzésük folytán megsemmisül a kenyér lényege s Krisztuséra változik át. Mily gyalázat, hogy a misékkel ép úgy kereskednek, mint pl. a papuccsal.