Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-29 / 30. szám
511 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 512 Végül hatásos beszéd kíséretében azt indítványozza Arany B., hogy mondja ki a közgyűlés, hogy tanítóegyleti gyűléseink alkalmával addig semmi más tárgygyal nem foglalkozunk, mint a tanítói fizetés javításának követelésével, mig ebbeli jogos követelésünk meg nem hallgattatik. Zsinka János, Izsák Lajos, Gál I. és többen nem tartják elégségesnek a tanítók követelésének csak hangoztatását, hanem tetteket követelnek, s e célból a tanítók tanuljanak a szociálistáktól, szervezkedjenek céljaiknak tettekkel való kierőszakolása végett. Dobó Sándor, a Tanítók Lapja szerkesztője, gyújtó hatású beszédben hivja fel a tanítókat, hogy felekezeti különbség nélkül egyesüljenek s egyhangúlag mondják ki, hogy addig semmiféle társadalmi munkában, melylyel a tanítókat elhalmozzák, részt nem veszünk, míg az ország be nem látja, hogy ha a tanítóra szüksége van, ne tekintse páriának, hanem oly munkásnak, aki munkája díját nem hajlongva kunyorálja, hanem követeli. Végül Gulyás F. kir. tanfelügyelő tanácsára —- ki hivatalos állásánál fogva indítványt nem tehetett — kimondta egyleti közgyűlésünk, hogy felhívja az összes magyarországi tanítóegyleteket, hogy egy bizonyos meghatározandó napon csupán a tanítói fizetés javítása tárgyában rendkívüli gyűlést tartsanak s válasszák meg küldötteiket, kik testületileg együtt menjenek föl a kormány és az országgyűlés egyes tagjaihoz s kérjék a tanítók ügyének támogatását. Ez indítvány megvalósítása céljából egy bizottságot választottak. Alsó-Segesd. Pap János ev. ref. tanító. Református egyházi lapszemle. „Erdélyi Prot. Lap“ 22—26. sz, Párkányi György: „Konfirmáció után“ cimü szép cikkében foglalkozik a hiterősítés magasztos tényével és a konfirmált ifjak lelki elhagyatottságával. Majd így végzi : Nekünk kötelességünk minél hamarább a megmentő szeretet munkájához fogni. És ez : összegyűjteni és a családalapításig együttartani a konfirmált ifjúságot, gondoskodni komoly, kér. szellemű szórakoztatásáról, műveléséről, ébrentartani benne az érdeklődést, szeretetet, a nemes munka, a kötelesség teljesítése iránt, fogékonnyá tenni a csendes családi élet örömei iránt, hogy érezze folyton, hogy neki az egyház igazi barátja bölcsőjétől a koporsóig s nemcsak fizető alanynak tekinti, hanem igazán fiának és leányának. Vajha ilyen értelmű intézkedéseket hoznának egyházi közgyűléseink a lelkészek és tanítók köteles bevonásával, vezetésével, bizony több eredménye lenne, mint a léleknélküli közigazgatási ügyek százszámra menő letárgyalásával ; akkor a gyűléseken szundikáló kurátorok épülve mennének haza építeni egyházunk örökéletü Kálvineumát, ránk tukmált parochiális tudós könytárak nélkül! . . d. „A lelkipásztorok és tanítók társadalmi tevékenységéről“ cim alatt hasonló szellemű cikket irt, mint amilyenek Lapunkban is jelentek meg a közelmúlt években, ő is azt állítja, hogy a papi tanári, tanítói hivatalok mindegyike egész embert kiván. A nép anyagi jólétét és előhaladását érdeklő kérdések megvitatásában, azok gyakorlati megvalósításában és az intézmények szervezésében útmutatást adhatnak és részt is vehetnek ugyan, de óvakodjanak bármiféle pénzintézeti, gazdasági vagy szövetkezeti olyan aktív szerepléstől vagy más mellék foglalkozástól, amelyek miatt a bíróságok is anyagi felelősségre vonhatják. A papnak, tanárnak, tanítónak mielőtt kevés rózsát és sok tövist termő pályájának igáját felveszi, meg kell vizsgálni önmagát, hogy a külső elhivatás, erő, tehetség mellett van-e igazi, benső hivatása is ? Egy öreg pap : „Társadalmi munkánk anyagi és erkölcsi felelősség nélkül (?)“ cimmel válaszol az előbbi cikkre. Ő meg azt bizonyítja, hogy a lelkésznek nem lehet kizárólagos feladata a szószékről való igehirdetés és az egyházközségi ügyek elvégzése. A lelkészt és tanítót a nép iránt érzett szeretetük a nép közé kell, hogy vezesse, ahol egy tudásukkal, tehetségüknek egész erejével, szivüknek egész melegével a nép javára szolgáló munkát kell teljesíteniük. Ha a papok és tanítók kivonják magukat a vezetés, a munkálkodás terhei alól, akkor népünk szakértő s képzett vezetők nélkül fog maradni. Dr. Gidójalvy István kir. közjegyző hasonló értelemben válaszol az előző cikkre, mint az udvarhelyi értekezlet határozatára. Azt mondja a többi közt: Igazuk van az udvarhelyieknek abban, hogy a papnak és tanítónak egész énjét és életét kell hivatásáért feláldozni. De nem merülhet ki a pap munkálkodása a templomban való predikálásban és a tanítóé a gyermekek tanításában, hanem mindeu irányban és minden téren falujában a pap és a tanító legyen az első munkás. Ne féljenek a papok a belterjes közgazdasági munkától, mert ez és a szövetkezeti munka, igazi krisztusi munka. VÁGMELLÉKÍ. jegyes |özIeményE§. — A pápai templom-alapra az enyingi ref. gyüle kezet f. hó 21-én 302 K 50 fillért, azaz háromszázkét korona 50 fillért volt kegyes küldeni. Ritka szép megnyilatkozása ez a hitrokoni szeretetnek. Az iveken kitüntetett adakozók száma 158. Nyíri Gábor úr ivón fordúlnak elő a nagyobb adományok. Nevezetesen: 20 koronát adtak : Kenessey Miklós és Nyíri Gábor; 25 koronát az Enyingi Takarékpénztár; 12 K 70 fillért Szűcs Zoltán; 10 koronát: Wertheim Ármin, dr. Bélák Sándor, Mészöly Gyula, Kányái József, Kenessey Aladár, Nyiri Endre, Saáry Miklós; 5 koronát: Bélák István, Székely Mór, Knopp Árpád, Vinoze Sándor; 4 kor.-t: Szarvasy Sámuel. A nemes szivü adakozók s a buzgó gyűjtők fogadják szives köszönetünket. Kis József lelkész. — Elismerést az érdemnek! Az „Alkotmány“ gróf Andrássy Gyulának közelebb az országgyűlésen tárcája költségvetésének tárgyalásakor elmondott beszédéről szólva, ezeket mondja : „Gróf Andrássy Gyulának a szavai vasból valók. Amit ir, amit mond — minden súllyal bír. Gondolatai az erős megfigyelés, a biztos Ítélet, a mély betekintés kohójában készülnek.“ Szívesen elismerjük ezt mi is és nagyon örülünk az Alkotmány ezen föltétlenül mondott ítéletének. Mert ez az Ítélet bizonyára áll gróf Andrássynak azon szavaira is, amiket „A magyar állam
